Számomra ez a tegnapi mérkőzés nagyban hasonlított a Chelsea 1-0-s legyőzéséhez, még 2005 novemberéből. A csapatról akkor is tudtuk, hogy közelben sem lesz a bajnoki címért folytatott harcban, bár manapság lazán odaadnánk egy olyasfajta teljesítményért és eredményekért a fél karunkat is, viszont jelenleg ez egyáltalán nem számít, ugyanis We Were…We Were Wenger-fucker

Forrás: Stretford End

Nincs is annál hálásabb és ösztönzőbb feladat, mint elverni Wenger tanítványait az Old Trafford lelátói között. A United hazai környezetben rendszerint alaposan megwoodyzzawoodoozza a piros-fehér londoniakat. A bajnokságban utoljára 2006 szeptemberében veszítettünk az Ágyúsok ellen hazai környezetben, tehát igazán jó lenne ezt a hagyományt tovább ápolni. 2004 nyara óta az…Arsenalt verni nem kell félnetek, jó lesz!

Forrás: Stretford End

Miután alaposan meg lettünk fingatva az első mérkőzésen, így a laza FA Kupa siker úgy kellett, mint gyógysör az enyhe másnapra. A visszavágó előtt pedig megint csak arról tudunk beszámolni, amiről mindig is, a sérültekről és Louis van Gaal legújabb bölcsességeiről. Mesterünk ezúttal megint nyilatkozott egy keményet és a horny…Lajos pusztasága – Európa Liga visszavágó

Forrás: Stretford End

Stretford End

Nagyon nehéz szavakba önteni, hogy csapatunk mérkőzései egyre kevesebb rajongóban keltenek lelkesedést és ez sajnos nem az ellenfelek miatt van – ugyanis a sorsolásunk mindenhol nevetségesen kedvező – hanem kedvenceink játéka okán. Továbbá nem csak a játék, de az eredmények is finoman szólva megkérdőjelezhetőek. Az ellenfél ezúttal a Shrewsbury Town…Győzelmi kényszerben – FA Kupa, 5. forduló

Forrás: Stretford End

Stretford End

Újabb szintre lépett december óta tartó fosfaragással kombinált faszkodásunk, e tortúra legutóbbi állomásán az Európa Ligában a dán futballóriás, az FC  Midtjylland (mert ugye most már illik leírni helyesen a nevüket, ha már megb@sztak minket) alkotott leküzdhetetlen akadályt romokban heverő csapatunknak. Legyőzőinkről már köztudott, hogy 1999-ben alakult (idősebb vagyok, mint a Midtjylland póló jöhet?), két hónapja nem játszottak tétmérkőzést, utolsó tíz meccsükből egyet nyertek meg, a csoportmérkőzések során két meccsen 1-9-es gólarányt mutattak fel a Napoli ellen és nem mellékesen a Bruges-t előzték meg, így lettek csoportmásodikok. Úgy vállalkoztam egy “értékelő” poszt megírására, hogy az első 40 percet nem is láttam, és csak a 89. percben vettem észre, hogy egyáltalán cseréltünk, de amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, pocsék játékhoz hasonló színvonalú elemzés dukál.

Kezdjük a kapusposzttal. Miután Dávid a névrokonát megszégyenítő módon Copperfieldként tüntette el magát a kezdőből az utolsó pillanatban (valamint egy labdát a sérülése pillanatát bemutató videón), kedvenc dísznövényünk kapott váratlan lehetőséget a kapuban. És Sergio élt is vele, sőt ő lett a Mon Mothma MotM, hisz bár kapott két gólt, azokról nem tehetett, de közben többször is megvédte a seggünket a még csúfosabb eredménytől. Igaz, többször is a különleges tujaképességével tette ezt, azaz nem mozdult el. De mutatott be ilyeneket is:

A védelemben Love legemlékezetesebb megmozdulása a 60. perc táján az ellenfél tizenhatosánál egy sípcsontra tartás volt, amiért meg is kapta a sárga lapját, a szenvedő fél pedig joggal kiáltott fel: What is Love? Baby don’t hurt me! (by nagydarab srác Beyonder mellett, akinek sajnos nem tudom a nevét). Ez még nem egy tinédzser lamúr, főleg a második gól előtt bemutatott szánalmas blokk-kísérlete miatt küldöm neki ezt, hogy tudja, mit tesz ilyen esetben egy igazi United védő:

Smalling – mint tudjuk – zsinórban játssza a meccseket, miután kedves vezetőnk augusztus végén elzavart egy kisebb rablóbandányi játékost, ezzel lecsupaszítva az első csapatot egy amolyan keret-szkeletonná. Az itt maradt játékosok nagyobb része már a nyár végi paralimpiára készül, így a Kicsi (fáradt, megtört) Rio nem  igazán tud pihenni, ami egyrészt egyre több hibát eredményez a játékában, másrészt félő, hogy előbb-utóbb ő is csatlakozik az imént említett sportesemény utazó keretéhez. Belső védőpárja, McNair jelenlétét nem igazán tudtam felfedezni a pályán, de kétszer is csatlakozott a dán gólokat közelről szemlélők népes táborához.

Blind balvédőben gondoskodott róla, hogy szimmetrikus legyen a szélső hátvédeink teljesítménye: ugyanolyan gyenge volt, mint Love. Bár volt egy váratlan szöglete, néhány kombinációja hol Depay-jal, hol Memphis-szel, de ahogy kényelmesen kocogott hátra, miközben Sisto a gólja előtt kicselezte a komplett védelmet, és berohant a balhátvéd fájóan üres helyére, hát az eléggé megkérdőjelezhető tett volt. Mondhatni a jelenet nem okozott Blindnek aSistole-t.

“Végre” elég ember dőlt ki a csapatból ahhoz, hogy megcsodálhassuk a barátságos és közkedvelt Ander játékát a középpályán. Persze hiába került be a kezdőbe, természetesen nem a saját posztján, hanem a kispadon rumozó Morgan helyén volt kénytelen játszani, ahol nem annyira tudta kamatoztatni támadásban hasznos képességeit. Ahogy az ellenfél tizenhatosa közelébe keveredett, rögtön veszélyes lett a játéka, néha még pofás összjáték-kezdeményt is próbált elővezetni, de hátul kevésbé tudott emlékezetes dolgot mutatni. Le is cserélte őt menedzserünk – akinek a XVI. névrokonához méltó sorsot kívánunk lassan – amit kb. a 89. Percben vettem észre. Ez se Herrera, se Schneiderlin, se az én teljesítményemre nem vet túl jó fényt.

Carrick játéka sajnos egyre inkább a “lassan mozgok, hogy mindenki meglásson…” mottó szerint működik. Monoki Lehel egy érdekes megjegyzése/nyelvbotlása leírta a játékával kapcsolatos legnagyobb problémát, valahogy így hangzott: “Carricknek a saját térfeléről kellett visszafutni védekezni…” Balszélen Depay remekül helyettesítette Martialt, ám fiatal francia reménységünkkel ellentétben akkor cselezett, amikor passzolni kellett volna, és akkor passzolt, amikor cselezni kellett volna, ahogy ezt egy hozzászólásban olvastam. Gólja Puskás díjért kiált, seggre ült, miközben ellökte a védőt, majd még szarul is találta el a labdát, de az a kapus kesztyűjét érintve végül becsorgott a kapuba.

Jobbszélen viszont Lingard performansza a kevés jobb teljesítmény közé tartozott, egy gólpassz, pár jó átadás és egy gyönyörű kapáslövés fűződik a nevéhez, amiből sajnos kapufa lett.

Mata, egyik kedvencem, tízes poszton játszik végre, de nem is tudom, mi látszik az arcán egyre többször, a teljes tanácstalanság, a mindenbe beleszarás, vagy a görcsösség. Volt néhány jó átadása, de két megmozdulására emlékszem igazán. Az egyik egy elkúrt fejes, ami egyrészt csúnyán mellé ment, másrészt felidézett egy másik, hasonló bólintást, amit egy argentin törpe viszont gólra váltott, épp ellenünk egy viszonylag fontos mérkőzésen (bár Juannak nem kellett olyan magasra ugrania). A másik pedig Onuachu, a fekete Crouch (by Beyonder) góljánál előadott mozdulatsora, ami egészen érthetetlen volt. Bár abban a pillanatban Love, Carrick, és az egész banda feladata magaslatán állt, miközben a nyakigláb csatár elbotladozott a lövőhelyzetig.

Marcika remekül helyettesítette Rooneyt centerben, hisz nem lőtt gólt ismét hozta a tőle már elvárt minimumot, többször cselezte át magát a védőkön, de vagy nem talált be, vagy legurított labdáit baszták el a társak. Ja igen, Pereira is kapott kb. 12 percet, nehogy valami értékelhetőt tudjon mutatni.

 De felesleges ennyi szót vesztegetni erre a mérkőzésre. Ezt a teljesítményt nem a Fiorentona, a Napoli, a Dortmund vagy a Valencia ellen mutattuk be, hanem az egyik leggyengébb EL résztvevővel játszottunk. A Midtjylland ellen vagyunk ennyire képesek!? Amikor az erősen rozsdásodó Vastulipán is kijelentette, hogy komolyan kell venni a sorozatot, mert már csak így lehet meg a BL szereplés jövőre. És eljutottunk oda, hogy olyan csapattal álltunk ki Dániában, amit még az MK Dons is elpicsázott volna (öö izé). Ez Lajos sara (túl sok játékos elengedése, krónikus januári nemigazolás, indokolatlanul sok sérülés satöbbi, satöbbi), és miután Mutyilandnak neveztük el ellenfelünket, ha sokáig marad még ez a tökorrú fasz a csapatnál, hát akkor mi vagyunk a futball világában a Következmények Nélküli Ország.

Köszönet Moyes Storynak a videókért! (Sajnos nem tudtam őket beágyazni, így képek lettek belőlük)

Forrás: Stretford End

ELpicsázva

Három egymást követő vereség után látogatunk a Selhurst Parkba, amely kirándulás sosem tartozott a legkönnyebbek közé. Hogy nem csak a United van teljesen formán kívül, hanem mai ellenfelünk is, azt jól bizonyítja hogy a Palace is hármat zakózott zsinórban, ráadásul hozzánk hasonlóan még gólt sem lőttek ezen meccsek alatt. Egyik sorozat ma megszakad (irány a jó 0-0…), és reméljük nem az, hogy a PL-ben még nem kaptunk ki a Palace-tól idegenben. Hogy régebben igen, arra videós bizonyítékokat is találtunk, amiket nem félünk megosztani veletek.

A két csapat első élvonalbeli összecsapására 1969-ig kellett várni. Rendeztek már előtte is Crystal Palace – Manchester United bajnokikat, de még a másodosztályban. Az 1969/70-es szezonnyitóra 49 ezer néző látogatott ki a Selhurst Parkba. Az élvonalban először szereplő újonc londoni csapat fogadta a bő egy éve BEK-győzelmet szerző Unitedet. Igaz, az ezt megelőző szezonban Busby csapata csak a 11. helyen végzett (!), és az új idényben már a mindössze 31 éves Wilf McGuiness állította össze a csapatot, bár ez sem lehet mentség arra, három aranylabdással a soraiban miért nem tudott győzni a United az első fordulóban. Mert hogy 2-2 lett, van is erről egy aranyos kis anti-HD videónk.

Hogy volt még ennél is lejjebb, arra álljon itt példaként 1972 decembere. Ismét egy látogatás a Palace-nál, de ezúttal nem gólzáporos döntetlennel, hanem csúnya nagy veréssel távoztunk. A 0-5 nem járt következmények nélkül: három nappal később menesztették Frank O’Farrell menedzsert (helyére a skót szövkapot, Tommy Docherty-t nevezték ki), illetve a vezetőség száműzte a csapattól az egyre inkább lejjebb csúszó (és a téli Londonban inkább partizó mint játszó) George Bestet, aki ennek hatására vissza is vonult, és csak áprilisban edzett újra. Önkínzók és ellendrukkerek számára álljon itt a vidi a történelmi megaláztatásról.

Marty McFly-hoz hasonlóan nagyot ugrunk az időben, a naptárat 1993 áprilisánál lapozzuk fel újra. A sok kókler helyett immár Alex Ferguson ült a kispadon, akinek szép emlékei lehettek a Kristálypalotáról, hiszen első unitedes trófeáját is ellenük nyerte (1990, FA Kupa). 3 évvel később már az újonnan megalakult Premier League keretein belül látogattunk a Selhurstbe, ráadásul a szezon végén kétszer is, hiszen akkor még a szintén ott játszó Wimbledon is első osztályú volt. A kettő-nullás sikerrel a csapat matematikailag még nem biztosította be a bajnoki címet (az a következő fordulóban sikerült), de a magabiztos győzelem a gyakorlatban azt jelentette, 26 év után ismét bajnok a Manchester United!

1995 január, 1-1

2004-ben a magyar EU-csatlakozást a Crystal Palace azzal ünnepelte meg, hogy megszerezték az általuk legjobbnak vélt, immár korlátok nélkül igazolható magyar játékosokat. a 2004/05-ös szezon második felére már rájöttek, hogy Torghelle Sanyi csak egy hiba a rendszerben, viszont Király tavasszal is védett, például egy márciusi, United elleni meccsen. Valamilyen okból kifolyólag nem csupán összefoglaló, hanem az egész meccs fellelhető a neten, amit jól be is linkelek ide. Nosztalgiázók, régenmindenjobbvoltozók és Mackó Gabi fanatikusok részére kötelező, így nem is árulnám el a végeredményt (de gólt azt nem fogtok látni).

A következő mérkőzés két szempontból is kakukktojás. Egyrészt nem idegenbeli meccs, hanem az Old Traffordon játszották, másrészt nem is bajnoki, csak libakupa. Mégsem mehetünk el szó nélkül a hosszabbításban 2-1-re elveszített mérkőzés mellett. Nem csak Ambrose szakkifejezéssel élve gecinagy gólját érdemes megnézni az összefoglalóban, hanem a pályára lépő játékosokat is. Az egyik oldalon Macheda, Zeki Fryers és Pogba, a vendégeknél pedig Clyne, Zaha és Dikkgecó. 2011 telén már Stretford End blog is volt, sőt akkoriban még a legutolsó Ligakupa-meccset is értékeltük, az erről a meccsről szóló például egészen jól sikerült.

Ha már annyi kókler menedzsert megemlítettünk, jöjjön egy újabb. A dátum természetesen 2014, a hivatkozott arc pedig David Moyes, akinek ugyan rengeteg negatív rekordot sikerült megdöntenie/felállítania, de a Palace-tól még az ő irányításával sem kapott ki a csapat. A tavaly februári, 2-0-ra megnyert meccsen ráadásul még olyan, mai fejjel felfoghatatlan dolgok is történtek, mint például csatárként játszó és gólt szerző Rooney, valamint büntetőjét higgadtan értékesítő van Persie.

Hogy most mi lesz? Nos, fogalmam sincs. Nyilván nyernünk kéne, na de ez igaz volt a West Brom vagy az Everton ellen is. Gólt kell szereznünk, hiszen három meccs óta nem találtunk a kapuba. Carrick az idényben már nem játszhat, állítólag valami vírusfertőzés pusztított a keretben, csatáraink borzasztó formában, és hát Lajos sincs éppenséggel a csúcson az elmúlt hetekben. Ha mégis tippelnem kéne, én a De Gea – Valencia, Smalling, Rojo, Shaw – Blind, Herrera – Mata, Di María, Young – Rooney kezdőre tennék, meg arra, hogy 2-0-ra nyerünk.

Forrás: Stretford End

Csak semmi pánik kérem, otthon vagyunk. Idén olyasfajta dominanciát mutatunk az Old Traffordon, ami nem igazán hagy kérdést afelől, hogy milyen eredmény várható a mai napon a West Bromwich Albion ellen. Különösen annak fényében lenne fontos a siker, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy a harmadik, esetleg csak a negyedik helyen futunk be. Ráadásul nekem kifejezetten csalódást keltő lenne, ha még a dobogó legalsó fokát sem sikerülne elérni. Másrészt pedig lenne mit megbosszulni, mert mostanság egyáltalán nem fényesek az eredményeink a WBA ellen.

Viszont annyira nem kell búsulnunk, mert van elég szép eredményünk is birminghami riválisunkkal szemben, különösen, ha a hazai pályára gondolunk. Egy igazság azonban ma is beigazolódott, a Youtube nem olyan nagy barátunk, mint azt gondolnánk.

Szóval mindjárt kezdjük is nagy kedvencemmel, 2002. augusztusából. A szezonnyitón az újonc WBA került a kezeink közé és könyörtelenül nyögvenyelős sikert arattunk. A csereként beállt Solskjaer segédletével.

Következő mérkőzésünk a véres 2011-12-es szezonból való, ahol a gárda nem nyert semmit, ráadásul drámai körülmények között vesztette el a bajnoki címet, bár nem tudom erre bárkit kell-e emlékeztetni. Korrekt minőségű videót + összefoglalót csak egy hosszabb és más meccsek beidézésével találtam, de 2:15-től fogadjátok sok szeretettel a mi találkozónkét, ahol Rooney kétszer köszön be riválisunknak. Welbeck ziccerét ajánlom figyelmébe mindenkinek, különösen azoknak, akik szerint továbbra is nálunk lenne a helye.

Bár hónapokkal ezelőtt, a téli átigazolási szezonban végig a levegőben lógott Darren Fletcher távozása, skót kapitányhelyettesünk mégis úgy távozott február első napjaiban, hogy végül sem mi, sem az Old Trafford nem tudta méltóképpen elbúcsúztatni. Előbbire nincs sok mentség, utóbbira azonban most néhány hónap késéssel sor kerülhet, miután szombaton Fletch a West Bromwich Albion kapitányaként tér vissza ahhoz a klubhoz, melyet 20 éven át szolgált. És ha már így alakult, mi is igyekszünk pótolni elmaradásunkat egy rövid szösszenettel.

A sport egyik erősen idézőjeles szépsége, hogy nem csak gyönyörű és felemelő tud lenni, de olykor szomorú és végtelenül igazságtalan is. Ha valami, hát Darren Fletcher pályafutása egészen biztosan ez utóbbit bizonyítja, a sors ugyanis valamiért úgy alakította, hogy a skót középpályás végül ne azt kapja az élettől – legalábbis a futballpályán -, amit megérdemelt volna.

Fletcher felemelkedését, tündöklését és “bukását” nem egyszer végigzongoráztuk már itt a blog hasábjain. Azt, amikor egy beesett arcú, vékonyka szőke kölyök megjelent a pályán, és azt mondták róla, hogy majd ő fogja betölteni a Beckham távozásával keletkezett űrt. Azt, amikor a lelombozó kezdeti botladozások után a középpálya közepén szép lassan elkezdett kibontakozni. Azt, amikor a 2008-as BL-győzelemben még nem volt kulcsszereplő, egy évvel később azonban talán épp az ő jogtalan elődöntős kiállításán ment el a sorozat történetének első (és azóta is várt) duplázása. Azt, amikor az Everton ellen meglőtte élete gólját. Azt, amikor 2010-ben a csúcsra ért, és bekerült az év Premier League csapatába. És azt, amikor 2011-ben megkezdődött a szomorú küzdelem azzal a betegséggel, amely pályafutásának végül csodával határos módon nem, de Unitedes karrierjének sajnos akarva-akaratlanul véget vetett. Egy olyan játékosról beszélünk, akiben kezdetben nem sokat láttunk, évekkel később azonban kénytelenek voltunk rájönni arra, mekkora érték is ő valójában – sajnálatos módon pont úgy, hogy a legfontosabb pillanatokban nem állt rendelkezésünkre. Kihagyni életed legfontosabb döntőjét, később pedig pályafutásod legfontosabb éveit; azokat, melyekben végleg befuthattál volna… mocskos egy ribanc ez a sors, én azt mondom.

Másfél éve, amikor Fletcher visszatért a betegségből és az ideiglenes visszavonulásából, azt írtuk, hogy – bár ez már önmagában óriási teljesítmény – erősen kételkedünk abban, hogy a skót harcos valaha is képes lesz még azt nyújtani, amit látva olyannyira megszerettük őt a múltban. És bár ez nyilvánvalóan pesszimista hozzáállás volt akkoriban, sajnos végül beigazolódott, hiába indított ugyanis kapitányhelyettesként LVG alatt, végül azt hiszem mindenki egyetértett abban, hogy így lesz mindenkinek a legjobb: a United megszabadul egy szívben ugyan száz százalékos, képességeiben azonban már nem United-szintű futballistától, Fletcher pedig megkapja azokat a játékperceket, amiket ennyi szenvedés után olyannyira megérdemel. Immáron kapitányként. Most – még ha csak 90 perc erejéig is, de – visszatér hozzánk, és biztos vagyok benne, hogy óriási taps fogja fogadni, amikor újból az Old Trafford gyepére lép.

Februári távozásakor Fletcher az akkori csapat legvörösebb ördögeként lépett ki annak a klubnak a kapuin, amelynek mindent köszönhet, és amely klub szintén rengeteget köszönhet neki. Itt az ideje, hogy – még ha megkésve is, de – végleg elbúcsúzzunk tőle, megadva a tiszteletet egy olyan játékosnak, aki ugyan nem lesz ott a Manchester United legnagyobb legendái között, de a pályán, és azon kívül is példátlan küzdeni akarásról tett tanúbizonyságot. There’s only one Darren Fletcher!

Forrás: Stretford End

A Cselszki elleni vereség még belefért, hiszen mégis csak a bajnokcsapatról van szó, na de a 0-3 az Everton ellen, az tényleg ciki. Fél lábbal ugyan már a top4-ben vagyunk, de ha a csapat a vasárnapihoz hasonló hitvány teljesítményt nyújt az elkövetkező meccseken, akkor egyrészt a BL-indulás is necces lehet, másrészt a legtöbb, amiben reménykedhetünk, az a negyedik hely. Ami ugye pótselejtező, és már nem zeték meg bukarestiek ellen kell tolni, hanem mondjuk az Ajax vagy a Sporting ellen, ami a Fergie-érában megszokott szezonindító Community Shieldes bohóckodásoktól igen távol esik. A sima hármas amit a Goodisonban kapunk, az is rohadtul messze áll az Öreg alatt megszokottól, sőt igazából Mojszi munkásságának legsötétebb napjaira emlékeztet, mint ahogyan a kiosztott osztályzatok is nagyjából a tavalyi, egy-kezemen-meg-tudom-mutatni érát idézik. Rendhagyó értékelésünkben ezúttal nem posztok szerint haladunk, hanem a legkevésbé hibáztatható játékostól a fő bűnbakig, ráadásul mindenkiről előástunk egy-egy cseppet sem hízelgő statisztikát.

van Persie – 0

Rajta aztán nem múlt, nem lehet túl hálás dolog három gólos szopónál, percekre beállni. Egyszer ért labdába az ellenfél térfelén.

Smalling – 6

Azt előre leszögeznénk, hogy senkit sem fogunk megdicsérni, hiszen fosok voltunk. De legkevésbé talán Smallingot lehet hibáztatni, nélküle aligha úsztuk volna meg három kapott góllal. A hazaiak több veszélyes beadására is ő érkezett elsőnek középen, besegített a nem túl jó napot kifogó Valencia vagy McNair bénázásainál, meg úgy egyáltalán: ő tűnt az egyetlen United-szintű játékosunknak tegnap. Sőt, még a kapura legveszélyesebbnek is őt neveznénk, két szöglet utáni fejese okán. Hogy még így sem tudjuk jónak nevezni a teljesítményét, abba belejátszik egy rizikós labdavesztése, hogy megette Lukaku bringacselét, valamint hogy mégis csak ő volt a hármat kapó védelem (well, két tejszagú tizenéves meg egy szélső) vezére. 0 sikeres szerelés saját térfélen.

Shaw – 6

A legszebb evrai hagyományokat követve inkább a támadásépítéssel foglalkozott, mint a védekezéssel, ami eléggé felelőtlen dolog, ha az ellenfélnél Lennon és Coleman jön veled szembe. Igen, a labdajáratós, körbepasszolgatós taktikánknak lételeme a mindig megjátszható opciót jelentő szélső hátvéd, de néha nem ártana ha Shaw a meglévő gyorsaságát az ellenfél kontráinál is kamatoztatná, nem csak akkor amikor lyukra kell futni egy alibi Young-oldalpassznál. Az Everton jobb oldala igencsak aktív volt, és néha soknak bizonyult Shaw számára (sárgája is jogos volt Lennon visszahúzásáért), de legalább egyik gólban sem volt benne balhátvédünk. Azt azért sajnos láthattuk, hogy egyelőre Baines > Shaw. Négyszer próbálta egy-az-egyben megverni emberét, egyszer sikerült neki.

Di María – 6

Fél órát kapott, és akadt szar beadása, meg nyolcszáz méterről leadott, természetesen blokkolt lövése, és továbbra is rohadtul frusztráló, hogy csakis zseniális vagy röhejes megoldásokra képes, de azért mégis csak az ő nevéhez fűződik a második félidő egyetlen focira emlékeztető megmozdulása United-játékostól. Igen, az a hosszú labda Falcaonak, amit ugye be kellett volna verni. Másfél hónapja nem került a kezdőbe.

De Gea – 5

Hogy nem a még csúnyábban festő 4-0 állt lefújáskor a Goodison Park eredményjelzőjén, azt De Geának köszönhetjük, mivel kiszedte Mirallas léc alá tartó lövését a végén. De nagyjából ennyi pozitív dolgot tudunk felhozni neki (na jó, Lukaku távoli lövését is védte még az első félidőben), mert ez a 90 perc most nem a jó David meccse volt. Az első gól a lábai között ment be, a másodiknál meg ha a gólvonalon marad és nem Smalling hátát simogatja a szögletnél, talán védeni tud. Tulajdonképpen egyik gólért sem tehető felelőssé (hibáztatható, az más), de a másik oldalon láthattuk, ahogyan Howard magabiztosan fogja Smalling szöglet utáni fejesét, meg villámgyorsan kivetődve lábbal hárít Rooney helyzeténél, szóval egyik sem a védhetetlen kategória (ja de, a harmadik az). Emellett többször is hiába vártak védőink a kapusra, ami bizonyára annak a jele, hogy a Chelsea elleni necces kezezős-kifutós szitu után LvG letiltotta De Geát a nójerezésről, de attól még jobban együtt élhetne a játékkal. 7 kapura tartó lövés – 3 kapott gól.

Herrera – 5

Ahogyan Di Maríáé a második félidő futballra emlékeztető momentuma, úgy Herreráé az első félidőé. Lábak között elsurranó, hajszálpontos passza Blindnek többet érdemelt volna mint egy tizenhatos előtti tökölést. Hogy Ander az ötös osztályzatnál viszont nem érdemelt többet, azzal aligha fogtok vitatkozni, hiszen talán még nem is láttuk ilyen gyengén futballozni. Elveszített labdák, mellette elrohanó ellenfelek, illetve tanácstalanság az ellenfél kapujától 20 méterre. Nem ezt szoktuk meg tőle, és erre csak részben lehet mentség az, hogy Martinez McCarthy-t és Osmant is rácsibészelte a jobb oldali mágikus háromszögünkre, Baines jelenléte mellett. 0 elkövetett szabálytalanság.

Mata – 5

Másik spanyolunk sem tolta jobban, az első félidőt konkrétan Baines farzsebében töltötte, és éppen kezdett kinyílni (illetve, középre kalandozni), amikor van Gaal úgy döntött, véget vet Juan szenvedésének, tulajdonképpen teljesen jogosan. Próbálkozott becsülettel, de teljesítményét legjobban az ötödik perc eseményei szemléltették, amikor egy kisszögletet követő nagyon rossz középre ívelése után az Everton megindította a kontrát, aminek a vezető gól lett a vége (az megvan, hogy amikor a gólvonalon áthaladt a labda, Mata volt hozzá a legközelebb?). 1 sikeres csel 60 perc alatt.

McNair – 5

Úgy tűnik, Paddy fiú végleg elveszítette a kabalaállat szerepét. Egy ideig mindig nyertünk, ha ő a kezdőben kapott helyet, most meg kaptunk egy hármast az ő hathatós közreműködése mellett. Főleg az első gólért jár az ejnye-bejnye, hiszen a hazaiak villámgyors kontráját legalább kétszer megakadályozhatta volna. Ennyiszer bele is ért a labdába, de az valahogy mindig McCarthy elé pattant, bennem meg az a kérdés fogalmazódott meg az ismétléseket nézve, hogy Jonny vajon emberrel együtt rúgta volna a lelátóra a labdát, vagy csak úgy simán? A McNair – Lukaku párharc sem a mi fiúnk győzelmével ért véget általában, és úgy egészében elég bizonytalannak tűnt az immár 20 éves saját nevelésünk, akiben van potenciál, de ennek kiaknázására inkább hagyjuk meg a következő szezonokat. Nagyon ügyesen indul meg a labdával, de egy középhátvédtől elsősorban más skilleket várnánk el, például hogy jól helyezkedjen. 1 sikeres szerelés.

Young – 4

Vasárnap kora délután teljes légtérzárat rendeltek el a Goodison Park felett, így Young hiába várt az égből érkező ihletre, mint ahogyan mi is hiába vártunk 90 percet egy jó megmozdulásra balszélsőnktől. Cseréje még Matáénál is indokoltabb lett volna, de Lajos úgy gondolta, Coleman beindulásai miatt szükség lehet Ashley Young védőmunkájára. Kár, hogy Young nem így gondolta. És még Stones fejesét sem sikerült tisztáznia a gólvonalról. Ötször próbált meg labdával elmenni embere mellett, egyszer sem sikerült.

Fellaini – 4

Amikor utoljára szerepet kapott a két csapat meccsén, akkor győztes gólt szerzett. Kár, hogy mindezt kékben tette. Esélye most is adódott gólszerzésre, de a harcosan megszerzett labdát nagyon csúnyán fölélőtte – lásd még legnagyobb helyzetünk rovat. Cseréjére még visszatérünk kicsit később, de alighanem nagy szerepet játszott benne az, hogy két egymást követő, buta szabálytalansággal besárgázta magát, ami legalábbis veszélyes egy olyan közegben, ahol a hazai drukkerek minden levegővételénél hangos fújolással motiválták Fellát. Magassági fölényét sem használta most ki igazán, az Everton zsinórban három szögleténél volt vakon, gólt is kaptunk a harmadikból. 4 szabálytalanság 45 perc alatt.

Blind – 4

Minél több összefoglalót, statisztikát nézek, annál jobban csökken Blind pontszáma, így inkább megállok a négyesnél. Oké, tudjuk hogy no Carrick, no party, és nehéz a jó Michael hiányzását figyelmen kívül hagyni helyettese osztályzásánál, de holland mindenesünk ezúttal nagyon besült ezen a mélységiirányítóvédekezőközéppályás poszton. Mintha a Zidane barátai – Danny Blind barátai és családtagjai meccsen érezte volna magát, a fizikai kontaktra való hajlandóság legkisebb jelét sem mutatva. Első kapott gólunknál konkrétan körbeugrálta-futotta-bukdácsolta az egész hazai kontratámadást az elejétől a végéig, úgyhogy bárkihez (vagy a labdához) hozzáért volna. Jó kérdés, vajon miért futott annyit előre ha a védekezés stabilitásáért is elvileg ő felelt volna. A Match of the Dayben ki is gyűjtötték (14:47-től), mennyire vaktában rohamozott előre Blind, komoly problémákat okozva a tökig feltolt védelmünkre szabadon rágyorsító Everton-kontrákkal. 46 sikeres passz, 1 labdaszerzés.

Valencia – 3

Ha azt hinnétek, hogy a rossz játékával a meccs képét alapvetően befolyásoló Blind teljesítményél nem volt rosszabb, hát tévedtek. Volt, nem is egy. Rögtön elő is vesszük Valenciát, aki már annyira jobbhátvéd, hogy jövőre a fantasy footballban is hátvédként lehet majd megvenni. Pedig egy hátvédnek nem árt 90 percig koncentrálnia, mert különben könnyen gólt kaphat csapata. Mondjuk hármat, ha háromszor nem figyel. Na jó, az első gólért csak részben lehet hibáztatni Toniót, Lukaku ellen már többen is veszítettek légipárbajt, meg ez vagy 60 méterre a kaputól történt. De a másodiknál csúnyán bealudt a labdát támadó Stones mögött, a harmadiknál meg úgy a gól lassításánál vehette észre, mennyire lemaradt Mirallasról. Még ha előrefelé jó lett volna, mint ahogyan szokott, de hiába próbált kombinálni Matáékkal, a maximum egy szöglet vagy bedobás, ami Valencia-akcióból alakult ki. Beadások: 6/0.

Falcao – 3

Míg a Chelsea ellen kezdőbe vártam, és bizakodtam egy benne lappangó world class teljesítményben, amikor női frizurájával beállt félidőben az Everton ellen, akkor végképp letettem magamban a pontszerzésről. Nem tennék rá nagyobb összeget, hogy látjuk még United-mezben, és ez nem is akkora gond, hiszen lassan kijelenthetjük, hogy Falcao nem kompatibilis a Manchester Uniteddel. Alig kerül helyzetbe, ha meg véletlenül igen, akkor azt is elkúrja, mint a Chelsea ellen a rövid sarkos lövést, vagy az Everton ellen Di María kiugratását. Az a kapuscsemege volt az egyetlen labdába érése a tizenhatoson belül.

van Gaal – 2

Első szezonja alapján Lajos nem lesz comeback király, a filozófia úgy tűnik nem rendelkezik B-tervvel. Márpedig ha az utóbbi időben látott játékunknak megtalálják az ellenszerét (értsd: leveszik Fellainit, meg a tükörszélsőinket), akkor van Gaal nem képes változtatni. Illetve, változtat egy-két-három meccsel később, de attól még 30-60-86 percig azt láthatjuk, ahogyan a kispadon szomorkodik, miközben a csapat szenved. Meccs utáni interjújában a harcosságot, elszántságot hiányolta, és most abba ne menjünk bele, hogy ez mennyire az ő érdeme (Fergie a harmadik Barry-faultnál agyérgörcsöt kapva ordította volna le a negyedik sporit), elemezzük ki inkább azt, hogy miért kellett levinni az egyedüliként küzdő, nem mellesleg az A-tervet megtestesítő Fellainit, behozva helyette a lepkefing jelenlétű Falcaót. Igen, benne volt egy kiállítás a belgában, Falcao pályára küldésében meg az, hogy nem csinál semmit és nettó emberhátrány lesz. Ne szépítsük, van Gaal ezt most nagyon benézte, kidolgozott helyzetünk nem nagyon volt az egész meccsen, a második félidő pedig a mojszi kilátástalanság legsötétebb bugyraira emlékeztetett. Idegenbeli PL-mérleg: 17 meccs, 19-21-es gólkülönbség. 

Rooney – 2

És akkor elérkeztünk a főkolomposhoz, aki nem elsősorban egyéni teljesítménye alapján kapja a kettest (bár vasárnapi performanszára is a hitvány a legpozitívabb jelző), hanem csapatkapitányként viszi el a balhét. A lassú, kényelmes, alibiző, gyakran hibázó csapat vezére lassú, kényelmes, alibiző és gyakran hibázó játékát látva elgondolkodhattunk azon, vajon tényleg lehet-e abban valami, hogy Rooney-nak az Everton elleni idegenbeli fellépés a mumus (a BL-döntők és vb-meccsek mellett)? Más magyarázat nem lehet arra, miért nem szántja fel a pályát, miért hibázza el az egyetlen komoly lehetőségét, vagy hogy miért nem ordítja le a többiek fejét legalább, ha történelmi verést kapunk. 1 kapura tartó lövés.

Forrás: Stretford End

A múlt hét eseményei óta nem igazán nekünk kedvez a széljárás. Wenger csapata várhatóan ismételten FA Kupát nyer. A Manchester City jelenleg újra előttünk áll a tabellán, tehát nyomás alatt lépünk pályára Liverpool kevésbé ismert felén. Hogy kibírjuk a meccsig, felelevenítünk néhány Moyes – Sir Alex összecsapást a múltból, az Everton otthonából.

Senki nem mondhatja, hogy Saha nem tett meg mindent annak érdekében, hogy a Manchester United szurkolóinak a szívébe lopja magát. Első mérkőzésén azonnal betalált a Southampton kapujába, majd az Everton elleni őrült meccsen mutatta meg tudását. Nem akármilyen ütközet volt ez. Csapatunk már 3-0-ra vezetett az Everton ellen, mégis a 90. percben kellett megszerezni a győztes gólt. Sir Alex tapsolása a győztes gólnál egészen biztosan megérne pár GIF-et manapság is.

Egészen elképesztő, hogy a 2006-07-es óriási comebackről nincs külön videó, illetve korrekt minőségben, de cserébe megnézhetitek a mérkőzés rövid összefoglalóját 2.45-től és plusz további 4 visszajövetelt hozadékként. A kékek már 2-0-ra vezettek ellenünk, amikor megint olyan jelenségek és olyan gólszerzők törtek az élre, akik tipikusan ilyen helyzetben kerülnek elő. Többek között Mr. Own Goal is, akit maga Phil Neville testesít meg.

Azt hiszem ma sem lenne ellenünkre egy akár egygólos, tipikus United siker. Már többször elevenítettük fel a tagbaszakadt Javier Hernandezt idén és mivel a héten újra reflektorfénybe került mexikói barátunk, ezért fogadjatok egy röpke gólt tőle a Goodison Parkban. Amivel mellesleg meg is nyertük a mérkőzést.

David Moyes számára elég sok korszak ért véget és kezdődött egy év alatt, most mazochistáknak ajánljuk David utolsó meccsét a United padján, amely éppen az Everton ellen következett be. A sors keze egészen elképesztő dolgokra képes. Egy utat lezártunk, hogy elkezdhessünk egy újat. Idén már eljutottunk egy szintig, reméljük jövőre bőven képesek leszünk meglépni azt.

Itt az ideje egy újabb győzelemnek és a tabellán való újrapozicionálásnak.

Glory-Glory ManUnited!

Forrás: Stretford End