A bundásliga rémei elleni meccset, hátha marad még a szezonban valami, ami akár minimálisan is be tudja billenteni az érdeklődés laposan lébecoló szeizmográfját. Nyilván mindannyian, én is, te is le fogunk ülni minden hátralévő Liverpool meccs elé, legyen az a Stoke, vagy a Shemale All Star, de csak jobb úgy…Meg kéne nyerni
Forrás: Vörös Fonat
Minden ízében vörös Most, hogy már-már fogalmunk sincs, mit is kezdjünk a hirtelen ránk szakadó – legalábbis, ami a Liverpoolt illető – meccsmentes szabadidőnkkel, érkezik ismét lacko77 és nagyszerű posztja. Múltidéző sorozatunk mai részében egy olyan játékosról lesz szó, aki a Liverpoolnál eltöltött nyolc éve alatt csak 154 meccsen játszott…A csodacsere
Forrás: Vörös Fonat
Vörös Fonat
Alapvetően nem azt kaptuk a meccstől, amit vártunk. A Sturridge-Coutinho duó visszatérésétől és a hétvégi kicsúszottan jó helyzetértékesítéstől (9 kaput találó lövésből 6 gól, de durvább az, hogy 11 lövéssel kísérleteztünk összesen a 6 gólhoz) fűtött hangulatban annyi volt csak a kérdésünk: Mennyivel nyerünk? Ennek függvényében a visszavágón hány játékost…A pressing és a magas védelmi vonal összefüggései
Forrás: Vörös Fonat
A gólszerzők kézfogása meccs előtt – forrás: liverpoolfc.com
Teljesen vállalható meccset hozott le a csapat a már bajnok Chelsea ellen, az eredménye egy megérdemelt pont lett. A meccs sem volt rossz (főleg az élénk második félidő), és bár végig érződött mindkét csapaton, hogy nem az életükért játszanak, azért nem volt egy langyos, érdektelen összecsapás. Rodgers továbbra sem tudott győzni a Chelsea és Mourinho ellen, de ez tegnap kevésbé volt lényeges. Magáról a meccsről viszonylag keveset írok, ellenben megpróbálom a dolgokat egy tágabb összefüggésrendszerben elhelyezni.
Megvolt a sorállás, Gerrarddal az élen. Igazából semmi különös nem történt, ilyenkor ez a szokásos sportszerű cselekedet. A kezdőnket lehetnek kritizálni, de tulajdonképpen csak Lambert nem igazolta a helyét a kezdőben: a búcsúzó kapitány és még Glen is jót vagy legalábbis elfogadhatót nyújtott. Lambert, úgy tűnik, a szezon végén szintén elbúcsúzhat a pályán szeretett klubjától – még egy nagyvonalú gesztus Rodgerstől, ami viszont sokakat idegesíthet.
A meccsen történhettek volna még izgalmasabb dolgok is, mondjuk, ha Marriner kiállítja az első percben Fabregast (láttunk már ilyenért pirosat, nem egyszer), vagy második sárgával, ha lefújja a spanyol mezrángatását a 18. percben szintén Sterling ellen. Ez is inkább csak a történeti hűség kedvéért került ide, a mérkőzést idén szokásosan elég lassan kezdtük, és ez csak részben volt Lambs miatt, mert inkább csak a félvonalnál kezdtünk védekezni, óvatosabban, mélyebben a reméltnél/megszokottnál/kívánatosnál – a gól viszont az övé volt. Amióta átálltunk megint négy védőre, sajnos újra kapjuk a rögzített helyzetből a gólokat, aminek jó lenne ismét véget vetni. Cserébe viszont Gerrard megint fejelt egy gólt (Henderson újabb asszisztja mellett, a PL-ben csak Fabregas, Di Maria és Sigurdsson adott nála többet) – megint rögzített helyzetből, ami erre az idényünkre nem volt jellemző (tavaly 24, idén 5 gól).
A meccs kapcsán még két megjegyzés: 1. keményednünk kell, ha akarunk valamit, mert egy számukra tét nélküli meccsen is többet szabálytalankodott az ellenfél, ráadásul nem haboztak a kicsit is kétes szitukban durván odalépni. Nem azt mondom, hogy legyünk durvák, de talán túl jófiúk vagyunk. 2. A második félidő megint megmutatta, hogy ha a játékunk már egész elfogadható is, csatár nélkül nem lehet komoly eredményeket várni. (Mintha ez lett volna tavaly a Chelsea baja is…)
Hard facts 1.
A meccsnél azonban érdekesebb volt a Fonaton már hetek óta folyó vita, hogy tudniillik, mikor, min ment el a 4. hely. És most, hogy a szezon a végéhez közeledik, a frusztráltság (elkeseredettség, apátia, düh, gúny – mindenki kiválogathatja a sajátját, esetlen hozzáteheti, hogy mit érez még) egyre csak nő a szurkolókban, egyre többen követelnek felelősöket. A legkönnyebb célpont az egyes játékosokon kívül, a manager – minden csapatnál ez a helyzet, ahol a szurkolói várakozások nem teljesülnek. Brendan Rodgers ráadásul elég jó (könnyű) célpont, hiszen nincs mögötte olyan trófeagyűjtemény, ami megvédené őt (hol van már a tavalyi ezüst…), másrészt ő maga is nyilatkozik olyanokat, amik nevetségessé teszik (pár hónapja a második hely emlegetése, hogy csak egyet ragadjak ki a sok közül). Harmadrészt a szurkolók által is észrevehető hibák sorozata – amelyek egy része fakad a gringow által nagyon plasztikusan ábrázolt jelleméből – szintén nem könnyíti meg az őt védeni szándékozók helyzetét. És persze vannak, akiknek eleve nem tetszik – mert csak. Haters gonna hate. Velük nem foglalkozom, zsigeri előítélettel pszichológust kell keresni, valamilyen terápiára menni, oszt jónapot.
Viszont van az egész elkeseredettségnek egy olyan dimenziója, amit nem árt elégszer hangsúlyozni. A frusztráltság nagyrészt abból adódik, hogy Liverpool szurkolóként még mindig azt gondoljuk (ki nem mondott feltételezésünk), hogy a klub a legszűkebben vett elit tagja, vagy annak kellene lennie – de azonnal. És ezt alá is lehet támasztani, hiszen a Deloitte Money League top10-ben van a klub (9.), a Forbes által legértékesebbnek tartott klubok között a 8. A világon.
A leggazdagabb 20 klub – forrás: Deloitte Money League
Csakhogy a világ, főleg az angol foci térképe radikálisan megváltozott. Sajnos a helyzet az, hogy pont Angliában van még 4 nálunk is gazdagabb klub, és mit ad isten!, a BL-be csak négy csapat kvalifikálhatja magát a szigetországból. (Hogy mennyire gazdagok azt jól jellemzi, hogy a MU bevétele nagyjából duplája a mienknek, de még az Arsenal is mintegy 50m fonttal többet kasszírozott tavaly; a MU értékét a triplájára becsülik a mienknek.) De hogy miért is olyan fontos ez? Nem minden a pénz, hiszen ott vannak az olyan nálunk szegényebb csapatok sikerei, mint a Dortmund, az Atletico vagy a Porto (a sor bővíthető tetszés szerint: Sevilla, Wolfsburg, Valencia, kinek mi tetszik). A válasz hosszú lesz (igazán az), és vélhetően pont azok nem fogják elolvasni, akiknek igazából íródott – főleg, ha hozzáteszem, hogy az írás alapját kedvenc futballszakíróm, Paul Tomkins minapi két cikke jelenti . Nem baj, ilyen a popszakma, nem az a legény, aki üt, hanem aki állja az ütéseket, és hasonlók.
Csapjunk tehát a lecsóba! Először is, kezdjük Tomkins és Graeme Riley (aki egyébként az LFCHistory szerkesztésében is részt vesz) közös mutatójával a TPI-vel (Transfer Price Index), amiről már sokat olvashattatok itt a blogon. Ismeritek már az átigazolásokkal kapcsolatos adatbázisát, kutatásait, a futballinflációval kiigazított átigazolási díjszámítását (TPI), és írtunk már mindennek a végső helyezésekkel való korrelációjáról is. Tomkinsék mögött 5 év kutatómunka, több ezer átigazolási adatot (a PL kezdetétől az összeset) tartalmazó adatbázis áll. Az eredmények bizonyító erejűek, nem pusztán egy elmélet alapján megfogalmazott véleményről van szó az esetében, hanem empirikus eredményekkel bizonyítja állításait. (Mellesleg bátorítok mindenkit a szóban forgó cikk elolvasására).
Az eredmény sokak számára lehangoló lehet, mások nem hajlandóak tudomásul venni, lehetnek olyanok is, akik alkudozni kezdenek, de vegyük figyelembe a következőket: az elmúlt két évben a MU (a világ 2. leggazdagabb klubja, a leggazdagabb angol klub) nettó 168 millió fontot költött a kerete átalakítására, míg a City és az Arsenal is 100 millió felett költött, nálunk ez 60 millió volt. A Chelsea okosan csak nettó 54-et szórt ki, de ők az elmúlt 10 évben 1 milliárd fontból felépítettek egy rendszert (a méretes szponzori szerződések mellett a felvásárolt/kinevelt játékosaik kölcsönzése, majd eladása), ami komoly bevételt termel), ami nagyjából önfenntartóvá teheti a top3-as státuszukhoz szükséges beruházásokat.
Nettó költés az elmúlt két évben – forrás: skysports.com
Abban azt hiszem, nincs vita, hogy a fenti négyesnek 2-3-4 éve is erősebb volt a kerete a mienknél. És ez a fenti számok alapján csak nőtt. Mert Tomkins nem pusztán felfedezett egy korrelációt a keret értéke, a kezdő tizenegyek értéke (amihez a bevételek nagyságát hozzácsapva leegyszerűsítve lehet egy klub gazdagságáról beszélni) és a végső bajnoki helyezés között, de ezt gyakorlatilag előrejelzésre is használja.
Futballinflációval kiigazított kezdők értéke a PL-ben (halványzölddel a bajnoki cím zónája) – forrás: tomkinstimes.com
Az állítás a következő: az elmúlt 12 évben nem volt olyan klub Angliában, amely bajnokságot nyert volna és ne lett volna a 3 leggazdagabb (a legdrágább kerettel és legdrágább kezdőkkel rendelkező: ez a két mutató ugyanis sokkal jobban jelzi egy klub valós erejét, mint az, hogy ki mennyit költ, akár nettóban is, ami persze még mindig jobb, mint a bruttó) klub egyike. A bajnoki címhez 220-330 millió fontos kezdő tizenegy szükségeltetett (az érték 2014-es TPI-vel jött ki), Rafa ezüstös átlagkezdője 143m, míg BR tavalyija 142m volt. Az Arsenal szintén 146 milliós átlagos kezdő tizenegyet tudott kiállítani hétről-hétre 2004-05-ben, amikor utoljára másodikak voltak. Véletlen volna? Ez a három kivétel mutatható fel az elmúlt 12 évből, amikor legalább a 2. helyre befutott egy 220 milliónak olcsóbb kezdőjű csapat. 24 helyből 3 esetben. A bronzéremnél is nagyjából hasonló a helyzet: Wenger óriási bravúrja 2007-08-ban, hogy 98 milliós kezdővel odaért a dobogó legalsó fokára. Ő még begyűjtött két bronzot, rajta kívül csak Rafa két bronza maradt. Ez azt jelenti, hogy 36 helyből 8 esetben történt meg az, hogy 220 milliónál olcsóbb kezdővel dobogót lehetett csípni: 3x ezüstöt, 5x bronzot. Egy másik táblázat pedig azt mutatja, hogy a legdrágább keretek bizony megnyerik a bajnokságot, és mindössze ötször fordult elő az elmúlt 10-12 évben, hogy az első három hely valamelyikére befért valaki az aktuálisan leggazdagabb (legdrágább keretű) három klub közé. Vagyis ritka kivételektől eltekintve a verseny egy évtizede a Wenger-kupáért megy: ki lesz a negyedik.
A modell nem csak a topcsapatokra ad jó előrejelzést, de az első 10 helyezetett is elég jól jelzi 1-2 helyezésnyi differenciával, 1-2 kivétellel. Így a mi 5., a Spurs 6. helye is papírforma, míg a Southampton 7. helye is csak azért meglepetés, mert sok távozójuk volt, és sokan kiesőnek tippelték őket, holott a keretérték/kezdő 11 alapján a 9. hely nézett ki nekik. Ehelyett lesznek vélhetően 7. helyen. Ami szintén maximálisan megsüvegelendő, és inkább csak azt mutatja, hogy mennyire megbízhatóan jelzi előre Tomkins modellje a várható helyezéseket. A TOP4-be egyébként kívülről, váratlanul utoljára az Everton tört be, még 2005-ben. Azóta néma csönd és hullaszag. A TOP6-ba is csak a Newcastle került be viszonylag olcsó kezdő tizeneggyel: 2012-ben 51m volt a kezdőik átlagértéke.
A fentiek azt is mutatják, hogy milyen ritkán és milyen nehezen lehet ezeket az oddszokat megverni, és furfanggal, egyenletesen jó vagy egyenesen hibátlan teljesítménnyel, edzői bátorsággal, tudással, szerencsével beelőzni egy, két vagy három jóval tehetősebb vetélytársat (de négyet már nem, legalábbis nem volt rá precedens a PL-ben). Ez megtörténhet egyszer-egyszer, az inga azonban rendszerint visszaleng: vagyis egyszerűen irreális elvárni ezt jelen pillanatban minden évben. Ahogy irreális elvárni, hogy idén is 26 gólt szerzünk rögzített helyzetekből, miközben a PL átlaga 10-15 között van. Milyen meglepő: idén, ha jól emlékszem öt, azaz 5 gólt szereztünk ilyen módon. Közelítés az átlaghoz, csak nem?
Mindenki sokkal boldogabb lenne, ha tavaly jött volna az 5-6. hely, és idén az ezüst, pedig csak a sorrend lenne más. Miért? Mert ez a folyamatos fejlődés érzetét keltené: erre minden szurkolónak szüksége van. A visszaesést, a helyben járást senki sem szereti. Egy bajnoki cím után a következő a minimum, de inkább már a nemzetközi siker kell, és így tovább ad infinitum. De legalább egy kupa lett volna – ám csak két elődöntő sikerült… Történeti távlatban nézve azért ilyen kilengések előfordultak a nagyoknál is, SAF első hat éve (ma már ennyi időt nem nagyon kap senki sehol) tele volt ilyennel, és bár ma már a topklubok nem zúgnak ki az első 7 helyről, régebben akár ki is eshettek. SAF-ot is elégszer temették már Ronaldóstól, Rooneystól, mondjuk 2006-ban, hogy aztán egymás után háromszor húzza be a bajnokságot. Wengert szintén elküldték már jópárszor, ahogy Rafa is kapott hideget-meleget, holott vagy a bajnokságban vagy a nemzetközi kupákban jól teljesített, a Chelsea vagy a City szintén hullámzó teljesítményt nyújtott, a maguk szintjén persze. De azért a Chelsea BL-győzelme idején a PL-ben egy 6. helyet sikerült megcsípnie, amivel csak annyit állít Tomkins, hogy még az olyan überkerettel rendelkező csapatoknál is vannak hullámvölgyek és a PL okozta terhelés miatt olykor nekik is választaniuk kell: vagy a bajnokság vagy a BL.
A csapatok helyezése és gazdagsága közti összefüggés egy hőtérképen – forrás: tomkinstimes.com
A leggazdagabb 3 klub azonban sosem végzett az elmúlt 11 szezonban a 7. helynél rosszabbul, az olcsóbb csapatok teljesítsenek bármilyen jól is, sosem végeztek a 7. helynél feljebb. A Southampton idei példája is ezt mutatja. Ha tetszik nagyobb teljesítmény volt tavaly a 8. helyen végezniük, miközben csak a 14. legdrágább kezdővel rendelkeztek, mint idén a 7-en a 9. legtöbbe kerülő csapattal. A Newcastle-t illetően viszont sokkal nagyobb elvárások voltak, noha a Soton kezdője 10 millióval drágább. Tomkins szerint ebben közrejátszhatott az is, hogy a Newcastle-t illetően még sokak fejében a 90-es évek bajnoki címért versengő alakulatának képe él, hiszen pl Shearer még nagyon is jelen van a mindennapokban. Pardew-t a legtöbben rossz managernek tartották, noha vele a Newcastle gazdasági helyzetének megfelelő helyeken végzett, sőt egyetlenként az elmúlt 10 évben bekerült a TOP6-ba, ahogy ezt fentebb írtam.
Hogy miért számít a keretérték és a kezdő 11? Nos, a szezon hosszú, és jöhetnek sérülések, eltiltások, formahanyatlások, és ekkor számít, hogy melyik klub kit tud pályára küldeni: Iago Aspast vagy Ramirest? Lehet egy-egy meccsel példálózni, de ezt bármelyik vetélytárs megteheti: a bajnokság maraton, és az győz, akiben több szufla marad, vagyis aki megfelelő mennyiségű és minőségű tartalékot tud mozgósítani, ami viszont a pénzen múlik. Rövid időszakokra meg lehet verni a gazdagokat is (lásd idén a Soton, tavaly a mi 11 meccses győzelmi sorozatunk, vagy idén a mi 13 meccses veretlenségi sorozatunk, az Arsenal 12 meccses sorozata, a Newcastle korábban, stb.), de év végére beáll a rend. És Anglia, mint tudjuk elég különleges ebben a tekintetben, mert itt nem egy ultragazdag klub van, mint a németeknél és az olaszoknál, nem is kettő, mint a spanyoloknál, hanem három. És akkor még az Arsenalról nem is beszéltünk.
Ezt eddig többé-kevésbé eddig is tudtuk, menjünk azonban a részletekbe, amikkel még jobban meg lehet világítani a problémát. Kezdjük azzal, hogy azt is tudjuk Tomkinsék kutatásai alapján, hogy átlagosan az igazolásoknak mintegy 40 százaléka válik be, a drágább igazolásoknál sem sokkal jobb a helyzet, ott felmehet 50% fölé is. Vagyis 10 igazolás fele nagyjából kuka, többé-kevésbé mindenhol. Szép példája ennek a mi klubunk mellett a United nyári igazolásai: Rojo, Di Maria vagy Falcao biztosan a nem a siker kategóriájába esnek, ahogy Shaw sem. Az értük kiadott durván 120m idén nem túl jól hasznosult, siker viszont Herrera és Blind a maguk 43 milliójával. (A kérdés nyilván bonyolultabb, hiszen Fellaini és Mata is kudarc volt tavaly, sőt még ősszel is, viszont mindketten fontos szerepet játszottak idén, így a végleges ítélettel jócskán érdemes várni a nyári jövevényeknél is – nálunk is.) Érdemes ezt eljátszani az Arsenalnál is: Sanchez telitalálat volt és Ospina is bevált. Debuchy? Chambers? Welbeck? Paulista? Hatból kettő, 90 millióból 33millió. A sérülések is befolyásolják egy-egy játékos beválási értékét, ezzel is számolni kell. A Chelsea kiválóan igazolt, de ez is azt jelenti, hogy nagyjából az igazolásaik fele vált be: mind Fabregas, mind Costa nagyon bevált, ám Filipe Luis vagy Cuadrado nem annyira. Rémy és Drogba a megfelelt kategóriába eshet.
A dilemma: mennyiség vagy minőség?
Persze, a rutinosak nyilván azt válaszolják, hogy mindkettő. De előbb gondoljuk végig a következőket: van 100 millió font az igazolásokra (ismerős?), mire költjük? Veszünk belőle 10 tízmilliós játékost, 3-4 sikeres igazolás lesz, a többi bukta az első évben biztosan. (Mi idén még ezt sem ugrottuk meg: Can és Moreno kivételével a többieket nehéz lenne a sikeres igazolás kategóriájába szuszakolni.) Ha ellenben veszünk két 50 milliós játékost, akkor könnyen lehet, hogy az egyik bukta, míg a másik egy sérülés miatt esik ki, így sokkal nagyobb a rizikó elkölteni két (vagy akár három 33 milliós) emberre a százmilliót. A probléma azonban továbbra is fennáll: ha a keret és a kezdő tizenegy értéke feleakkora, mint a vetélytársaidé, akkor a csapat nagy valószínűséggel mögöttük fog végezni. Még egyszer: a Liverpool átlagos kezdőjének értéke 150 millió alatt van, míg a leggazdagabb 3 klubé 220 és 295 millió között szóródott idén. Az Arsenal és a Liverpool előtt az a feladat áll, hogy ezt a minimum 70-80 milliós lyukat, lemaradást behozza. (A szakértő kommentátorok szoktak ilyeneket mondani: kell nekik még 2-3 jó igazolás, és versenyezhetnek a bajnoki címért, na ja, az nagyjából valóban 80 millió font, viszont az igazolási sikerességet figyelembe véve inkább 6 játékost kéne 160 millióért, hogy valóban beváljon az a 2-3…
És jön a következő: ha összevetjük a kezdők értékét a keretek értékével, azt látjuk, hogy nagyjából minden meccsen a kifizetett milliók fele a padon vagy a lelátón ül. Nézzük így: a 4. helyezett United átlagos kezdőjének értéke 295 m, míg a keretének értéke 557 millió, a mi esetünkben ez 141, illetve 282 millió. Vagyis a teljes keretünk értéke nem éri el az ő hétről-hétre pályára küldött kezdőjük értékét. Ahogy Tomkins írja, olyan messze van a 140 milliós a kezdőjű csapat a bajnoki címtől, mint a Southampton a BL-től, lehetségesnek tűnik, de valójában nem az.
De vegyük azt a példát, hogy az elköltött 100 millióért leigazolt 3 játékosunk végül 2 év alatt beválik: mi történik ezalatt a többiekkel? Páran eligazolnak a napfényes Spanyolországba (Londonba/Manchesterbe/Münchenbe)? Mások kiöregednek és jelentősen hanyatlik a formájuk? Megint mások hosszú időre megsérülnek? Állandóan pótolni kell őket, és ha nem engedhetjük meg a magas béreket, hogy megtartsuk az összes topjátékost ÉS egyúttal csak és kizárólag bevált topjátékosokat igazoljunk, akkor választanunk kell. Lehet persze keverni is, ahogy szinte mindenki próbálja: nekünk ez most kevéssé sikerült, hiszen Lallana bő száz napot sérülten töltött el, Lovren csak év végére találta meg valamelyest a formáját, Balo pedig… Balo. (Lambert kiegészítő embernek jött – aminek többé-kevésbé meg is felelt -, nem húzóembernek.)
Még a legbővebb keretű szupergazdag kluboknál is gondot jelent egy-egy kieső klasszis (Costa idén a Chelsea-nél), de a kisebb büdzséjű kluboknál ezek a lyukak (és ilyen a lyuk a fiatalok rendszeres szerepeltetése is: az ő formájuk jóval ingadozóbb, mint az erejük teljében levő játékosoknak) állandóan jelen vannak: van, hogy sikerül elfedni (berobban egy-egy fiatal mondjuk), de előbb-utóbb láthatóvá válik, és akkor El Zhar vagy Aspas lép pályára a szezon kulcsfontosságú meccsein. Egy hozzánk hasonló klub nem tud hat válogatott topjátékost a padra ültetni, további hatot meg jegelni a lelátón. És persze, lehet okolni a managert a rossz taktikáért, a rossz felállásért, bármiért, de végső soron azért érezhető a különbség, hogy Filipe Luis (brazil válogatott, spanyol bajnok és BL-döntős) jön-e beugróként vagy Glen Johnson, esetleg Javier Manquillo.
De gondoljunk bele abba is, hogy tavaly a Chelsea a harmadik helyre futott be, semmit nem nyerve, egy világklasszis managerrel, 250-300 milliós kezdő tizeneggyel. Idén két trófeát nyert (amihez kellett azért két 30 milliós igazolás is…), de elég sokan bírálták egyrészt a csapatának kevéssé attraktív stílusa miatt, másrészt a BL-ből való kiesésük miatt. Egy manager sem tökéletes, mindenkinek vannak hibái, olyan hibái, amiért súlyos árat kell fizetni. Rafa is elég bírálatot kapott annak idején (emlékszünk még az „unalmas kékek az unalmas vörösek ellen”, és hasonló szalagcímekre?), a „gyatra” átigazolásai, személyes „merevsége” és hasonlók miatt. Ha új manager jön, ő sem lesz tökéletes – ezzel mindenkinek érdemes megbarátkoznia (lehet, hogy mások lesznek a bírálók, de ez mindegy), már csak azért sem, mert nem ezen múlik: Wenger elég jó manager, bizonyította számos kupával, bajnoki címmel, de mióta csapatai nem elég drágák, esélye sem volt közel kerülnie a bajnoki címhez (sőt, ugye közel 10 évig semmilyen címhez sem). Manageri zsenialitása arra volt jó (amit rendre alulértékelnek), hogy folyamatosan benntartotta az Arsenalt a TOP4-ben. Manageri nagysága arra volt jó, hogy a korábbi években rendre megelőzzön egy nála gazdagabb (drágább keretértékű és kezdőjű) klubot – minket. A szurkolóik elégedetlensége folyamatosan nőtt, az utóbbi években egyre többen kívánták őt a pokolba (vagy legalábbis el az Arsenal éléről), noha a klub történetének legsikeresebb és legrégebb óta hivatalban levő manageréről van szó. A szurkolók számára nincs hála, nincs racionalitás, nincs nagyobb jó, és elfeledkeznek a múltbéli érdemekről is. Megfáradt, nem képes lépést tartani, nem tud motiválni, és ki tudja, még mit mondanak róla. Pedig egyszerűen csak hiányzik minimum 80 millió fontnyi játékos a kezdőjéből. Hogy hibázott-e közben? Nyilván, rengeteget, de végső soron nem ezen múlt a végső helyezés.
Az Arsenal vagy a Liverpool kénytelen kompromisszumokat kötni: vagy-vagy. Vagy a kupák vagy a PL. (És itt vetem közbe: az ősszel, amikor a tetemes hátrányunk összegyűlt a 4. helyhez képest a PL abszolút elsőbbséget élvezett, a BL-t leszámítva, ami viszont érthető volt, hiszen januárig FA-kupa nem volt. Zárójeles – de fontos! – megjegyzés a zárójelen belül: a managerek saját maguk és a klub miatt is szükségük van trófeákra, de ami a legfontosabb: ezzel tudják bizonyítani a játékosok számára is, hogy ők maguk és a játékosok is győztes típusok, rendelkeznek a győztes mentalitással.)
Ha valamit Rodgers bizonyított ez alatt a három év alatt, akkor az az, hogy alapesetben (gyengén teljesítve) is képes a klub helyzetének megfelelő eredményt elérni, sőt, ha a körülmények kedvezőek, kiugró produkciót is mutatni. Hogy ez mire elég, elég-e arra, hogy továbbra is a Liverpool edzője maradhat-e, nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy akárki lenne is az új manager, csodákra ő sem lesz képes: amíg a fentebb említett pénzügyi hátrány, a keretet érintő lyukak megvannak, ő is rá lesz utalva a leggazdagabbak „bénázására”. Mert néha az Everton (Spurs) a Liverpool előtt végez, de rendszerint a Liverpool végez az Everton (Spurs) előtt, és megesik, hogy a Liverpool néha a Chelsea (MU, Arsenal, City) előtt végez, de rendszerint ők végeznek a Liverpool előtt.
Epilógus
Megfoghatjuk másképp is a kérdést: mennyi az esélye annak, hogy egy 140 milliós kezdőjű csapat 88-89 pontot szerez egy idényben (ez az elmúlt évtized bajnoki címéhez szükséges pontátlag)? Az Abra előtt időszakban ez még csak 83-84 pont volt. Tomkins megnézte azokat a csapatokat, amelyek képesek voltak az elmúlt étvizedben legalább 80 pontot elérni. Íme:
80 pont feletti teljesítmény a kezdők értékének tükrében – forrás: tomkinstimes.com
2004 óta 23 csapatnak sikerült: a Chelsea és a MU 8-8 alkalommal ért el legalább ennyit. Meglepő módon a Liverpool a bronzérmes 3 alkalommal. Az Arsenal és a City csak két-kétszer volt képes erre (bezzeg a Citynek mindkét 80 pont feletti eredménye bajnoki címet ért…). De ez csak a 80 pontos határ, hol vagyunk még a bajnoki címtől?! 84 pont fölé jutni egyetlen olyan csapatnak sikerült, amelynek kezdője 220 millió alatt volt: Rafa 2008-09-es csapatának, amelynek értéke 142 millió volt. És milyen meglepő az Arsenal és a mi csapataink kezdőinek értéke 140-150 millió között mozgott. Óriási teljesítmény, de csak ezüstökre és bronzokra volt elég, azokra is csak elvétve. (BR tavalyi eredménye Rafáéhoz hasonló bravúr volt: 143,7 milliós kezdőjével versenyzett a City 237, a Chelsea 250, a MU 257 milliós kezdőivel szemben. És nyert ezüstöt.)
Ha historikusan nézzük, akkor is ez a helyzet: sem az Arsenal, sem a Liverpool kezdője nem került többe 170 milliónál (bár ennek ellentmond Tomkins ábráján a 2013-as év, amikor is 200 millió fölé ugrott a kezdő értéke, jóllehet a nagy költés 2011-ben volt). A két csapat átlagos szezonja 20 győzelmet és 70 pontot jelent, 2003 óta ez felkúszott 21 győzelemre és 71,6 pontra.
Csűrhetjük-csavarhatjuk tovább: a Liverpool idei kezdőjének értéke 141 millió, az Arsenalé 142 millió, 2011 óta mindkét klubnak 142 millió az átlaga. De még ha ezt megemeljük a felével, még akkor sem éri el egyik sem a Tomkins által csak Title Zone-nak elnevezett értéket, amivel esélyük lenne a bajnoki címre. És ezért teljesen félrevezető arról elmélkedni, hogy ki mennyit költött (főleg az eladások nélküli bruttó költés érdektelen) az elmúlt akárhány év során: a lényeg az, hogy milyen értékes kezdőt tud kiküldeni a pályára a manager, illetve milyen értékes a teljes keret.
Azt készséggel elismerem, hogy az eredmények egy dolog, a másik, a pályán nyújtott teljesítmény pedig egy másik. És ebben vannak jelentős aggodalomra okot adó jelek az idei szezonban. Historikusan nézve a klub nagyjából ötévente produkál valamilyen kiugró teljesítményt: 1996 – ezüst, 2001 – triplázás, 2005 – BL-győzelem, 2009 – ezüst, 2014 – ezüst. Szóval, felkészül 2018 vagy 2019.
Függelék
A TPI és végső bajnoki helyezés közti összefüggés 10 éves átlagban szépen korrelál a 10. helyig bezárólag. A Chelsea és a MU az elmúlt 11 év két leggazdagabb csapata, így hát meglepő módon kettejük összesen 9 bajnoki címet szereztek, a City új jövevényként csak kettőt.
Nézzünk azonban túl a PL-en, és vegyük a Dortmund és az Atleti példáját. Nos, nézzük meg pénzügyi szempontból: a Dortmund a 3. leggazdagabb német klub volt, amikor Klopp megszerezte első bajnoki címét, és a 2. legtehetősebb, amikor duplázott. Szép teljesítmény volt? Hogyne, kétség sem fér hozzá, Klopp óriásit alkotott, megérdemel minden dicséretet, azért is, mert a következő két évben hozta azt a „kötelezőt”, amit a Schalke korábban szintén megtett, amikor még a ők voltak a Bayern mögött a második legtehetősebbek. De ő is emberből van, ahogy az idei év mutatja: 2. leggazdagabb klubként csak matematikai esélye van az 5. helyre. Kicsit hasonlít ez Rafa utolsó nálunk töltött szezonjára: ezüst után egy csalódást keltő 7. hely. Van azonban egy nagy különbség: Rafa akkori ezüstje a gazdasági helyzetet tekintve felülteljesítés volt (a 3-4. leggazdagabb klubként ezüstöt nyerni), míg Klopp hozta tavaly a „papírformát” (az sem kis dolog, félreértés ne essék!). Ebben a kontextusban nézve Rodgers tavalyi ezüstje az 5. leggazdagabb angol klubként nagyon komoly felülteljesítés, olyasmi, ami szerencsésebb bajnokságokban aranyat ért volna. Hozzátéve, hogy 26 győzelmet utoljára a 80-as évek nagy Liverpoolja volt képes összehozni, 100-nál több lőtt gól pedig példa nélküli a klub történetében.
Az Atletico Spanyolország 3. leggazdagabb klubja, és bár szinte biztos, hogy Simeone világklasszis edző, de a bajnoki címhez az is kellett, hogy mindkét gigaklub mintegy 10 százalékkal (vagyis 9-10 ponttal) kevesebb pontot szerezzen az általuk megszokottól! Idén a Barca 94-96 pont körül szerez idén, ami megfelel a korábbi évek átlagának: 2009 óta csak az Atletico nyert 96 pontnál kevesebb ponttal bajnokságot. A kisebbik madridi klub tavaly 2 helyet ugrott előre a gazdasági helyzetéhez képest, míg idén visszakerül a „helyére”. A Liverpoolnál ugyanez a helyzet (sőt): tavaly ötödikként egy ezüst (3 hely ugrás), idén vissza a „helyünkre”. Jelentős különbség, hogy az Atletico BL-döntőt is játszhatott, de ez nem vonja kétségbe a tényt, hogy Rodgers 3 pontnyira volt egy világklasszis teljesítménytől. Az is érdekes, hogy Simeonét idén senki sem idiótázza le, csak mert nem tudja megismételni a tavalyi szenzációs menetelést. Talán ez a különbség a bajnoki cím és az ezüst szurkolói pszichológiája között.
Vigyázat! Folytatása következik…
Forrás: Vörös Fonat
A Liverpool a Stamford Bridge-re megy vasárnap délután, arra a meccsre, amiről sokáig azt hittük, hogy majd az idei szezon végkimenetele szempontjából nagyon fontos lesz. Aztán tökre nem az.
Liverpool szurkerségünk egyik bástyája, hogy folyamatosan képes a klub olyan helyzeteket teremteni, amikben eggyel erősebben röhögünk kínosan az előző olyan esethez képest, amikor kínosan röhögtünk a Liverpool miatt. Ez egy fontos pontja az identitásunknak, nélküle valami egészen mást éreznénk akkor, amikor meglátjuk a kakasmadarat. Nem lenne persze igazi kínunkban röhögés a kínunkban röhögésünk, ha nem dőlnénk be azoknak a rejtett kamerás szívatásoknak, mint amilyen a bajnoki cím ideája volt tavaly, vagy idén annak a szegény emberes megfelelője, a negyedik hely. Legutóbb akkor röhögtem egész jót kínomban, amikor megláttam a múlt hétvégi United meccs végeredményét. Mi több, rövid időn belül oda jutottam a róla elindított gondolatmenetben, hogy kifejezetten csalódott leszek, ha innentől kezdve nem az lesz a szezon végkimenetele, hogy egy ponttal csúszunk le a negyedik helyről a két Manchester mögött – mivel ha több ponttal csúsznánk le róla, az nem lenne ízig-vérig Liverpool Way.
Aztán ezt a kacajt felülírta az a kacaj, ami akkor jött amikor megtudtam, hogy miután a Chelsea az előző fordulóban matematikailag is bebiztosította azt a bajnoki aranyát – amiről úgy nagyjából tavaly október óta tudtuk, hogy jönni fog -, most vasárnap a brit focis tradíciók végett a Liverpool játékosok sorfalat fognak nekik állni és közben tapsolni fognak. Értitek? SORFALAT. TAPSSAL. MOURINHONAK. Mérhetetlenül furcsa és rémes pillanatok lesznek azok ott vasárnap este. Szegény Joe Allen élhet át ehhez fogható kellemetlen perceket, amikor a felvezetéses focista gyerekeket rendezők trollkodásból rendre a legmagasabb kissrácot állítják elé, de ő legalább már hozzászokhatott.
Ezek után a rettenetes percek után jön majd kilencven másik, amikor két olyan csapat fog egymásnak feszülni Londonban, akiknek már teljesen mindegy. A Chelsea simán bajnok és kupadöntőik sincsenek már év végéig, az öreg José karrierjének ez a mostani lehet a legbárgyúbb májusa. A Liverpool a QPR elleni, valahogyan elért győzelmével némi laufot nyert az ötödik helyért folytatott „versenyben” a Spurs és a Soton előtt, Brendan Rodgers megítélésén és a jövőjén pedig nem igazán oszt vagy szoroz az, hogy egy súlytalan májusi Liverpool – Chelsea-n mit ér el. Emlékeztető: nem fogjuk megelőzni a Unitedet. Tudom, hogy Lallana éppen azt mondja, hogy igen, de azért na, nem. Legalább Yesilt, vagy valaki más fiatalt jó lenne látni, de ennél a témánál is elég valószínű a nem.
Aki nem akarja nézni a meccset, annak javaslom az RTL-en épp akkor menő Banános Joe-t, az mindig biztos. Aki nézni fogja – köztük azt hiszem én is végül -, az sok érdekességre ne számítson.
Forrás: Vörös Fonat
Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de nekem a mai meccsen végig az ezt már láttuk érzésem volt. Viszont ez az érzés, meg ez a hangulat több rétegében előjött a mai meccsnek.
Egyrészt van egy olyan olvasata a mai meccsnek, hogy ez egy ZS kategóriás amcsi film, amit már ezerszer láttunk különböző csavarokkal, különböző szereplőkkel, de ugyanazzal a sztoryval. Hát nem: a főhősünk próbálja megmenteni a helyzetet, megpróbál mindent, lő minden honnan, mint egy igazi westrenhős, de nem megy neki, szenved majd látványosan elbukik. Azonban a végére csak kell egy csavar a filmünk íróitól, így előkapják a legnagyobb klisét és …. megmenti a napot. A gond ezzel, hogy már ezerszer láttuk.
Hasonló amcsi filmet lehetne felhúzni a: lesajnált, a városból elüldözött, majd máshol magára találó, visszatérő, de semmit sem alkotó mi kutyánk kölykéről, aki ma sem csinált semmit, de lehet csodálatos narratívát építeni arra, hogy csak adott egy gólpasszt és csak megszolgálta a belefektetett bizalmat. Teljesen tévesen.
A legnagyobb ismétlés azonban maga a meccs volt. Nekem végig az az érzésem volt, hogy a keddi meccset nézem. Nem akarom ezt a részt túlzásba vinni, de egy az egyben leírhatnám a kedd este írtakat, annyi különbséggel, hogy Balo nevét kicserélem Lambertre. Hiszen ugyanazzal a nem működő taktikával álltunk ki, mint akkor. Megint 4-1-2-3-t játszottunk, megint egy nagydarab lassú csatár köré építettük a támadójátékot. Can-t megint rossz poszton, rosszul használtuk, ami ma éppen Sterling egyedül maradását és rossz játékát eredményezte, Glen továbbra is Glen. Az egyetlen újdonság Gerrard és az ő ismételt pocsék játéka volt, ami a kisebb labdabirtoklási fölényünkben ütközött ki leginkább. Egy kis szakmázás is legyen a QPR ma nagyon gyenge volt, főleg a második félidőben, mikor is átállttak 3-5-2-re, ami láthatóan nem ment nekik. Lett is belőle egy-két helyezetünk. Tőlünk az egyetlen érdekes dolog a kiállítás utáni 3-3-4 volt.
Igazság szerint a kezdőt meglátva dohogtam magamban végig: az Ezt most miért? kérdéskört firtatva magamban. A szezon számunkra véget ért, ezt mostanra mindenki tudja. Számomra a logikus az lenne, hogy a maradék pár fordulót felhasználjuk arra, hogy néhány félig éles meccsen elkezdjük építeni a következő szezon csapatát. Nem? Amúgy is az a legyünk okosabbak, ha már gazdagabbak nem tudunk lenni, mint a többiek taktikánk, hogy erősen használjuk a fiatalokat. Nem? Az ideális szerintem az lenne, ha ilyenekkel kísérleteznénk, mint hogy nézzük meg, hogy Yesil vagy Sinclair mennyire állja meg a helyét a PL-ben. Megpróbálnánk kideríteni, hogy Branagannak van-e értelme a csapatban. Manqot előkapnánk a pincéből és adnánk neki néhány egymás utáni kezdést. Hendót tovább szoktatnánk a kapitányi karszalaghoz. Markovicsot és Ibe-t folyamatosan kezdetnénk. Ezek lennének azok a dolgok és ötletek, amiket látni szeretnék.
Ehelyett mit kaptunk? A lejáró szerződésű távozó 30 feletti Glent a kezdőbe. A lejáró szerződésű, távozó 30+-os legendát a kezdőbe. 30+-os helyi fiút a kezdőbe. Számomra ez megint egy koncepciós hiba, mint korábban a minden sorozatnak fussunk, neki teljes erőből megközelítés volt. A meccs kezdetet előtt azt írtam fel magamnak, hogy nem értem a koncepciót, nem értem miért csináljuk. Nem értem miért megyünk valami furcsa testimonial kezdővel neki a meccsnek.
Igazából persze eddig is értettem, de ha máskor nem a 87 percben az egész önpusztító koncepció értelmet nyert. Mindenki az angol kommentátortól kezdve, a közönségen, Gerrardon, BR-en keresztül mindenki erre várt. Mindenki pontosan tudta a dolgát. A kommentátor elmondhatta, hogy mekkora legenda, hogy beérte a PL gólok számában. Gerrard mehetett ünnepeltetni magát, éltethette a közönséget, akik cserében énekelhették a nevét. BR végre lecserélhette Gerrardot, megadva neki a standing ovation lehetőségét. Ment az egész a maga útján mindenki tudta mi a dolga, mindenki láthatóan erre várt. Igazából nem is lenne ezzel baj, hiszen valahol pont ilyenekről szól ez az egész szórakoztatóipari cirkusz. A gond azzal van, hogy a tavaszunk nagy részét pont ennek a gondolat menetnek áldoztuk be. A gond ott van, hogy ma is és láthatóan a következő meccseken is a múltbarévedéssel fogunk foglalkozni, ahelyett hogy kihasználnánk az arany lehetőségünket és előre építenénk a jövőnket.
Számomra az egész meccs hatalmas csalódás volt, egy lehetőség elszalasztása, ami fájdalmas.
Forrás: Vörös Fonat
Mondtam már, hogy szeretem a lepattanó beharangozókat? Tulajdonképpen minden beharangozót szeretek, ha egyben azt is jelentik, hogy nem nekem kell mostanában Liverpool meccsről összefoglalót írni. Mert lássuk be, mostanra nem csak megérkeztünk, de térdig gázolunk a nagy nihilben, a semmiben, az igazi vákumban, ahol a múltat még nem kezdjük el feleleveníteni a tábortűz mellett, a jövőbe pedig még nem tudunk tekinteni, mert – papíron – vannak még elvarratlan szálak.
Azért mondom, hogy papíron, mert ha még lett volna bárki is, aki szívének rejtett kertjében még nevelgette a remény halódó virágait, a hétközi meccs ezekre a gyenge hajtásokra páros lábbal taposott rá. Egy hegymászó bakanccsal. Amivel előtte másfél órát csoszogott egy frissen trágyázott csalánmezőn. Négy forduló, ha a MU a megszerezhető 12 pontból 5-öt hoz, már övék a Wenger kupa, miközben nekünk meg kell csapni az addigra már bajnok Dinamót. Seems legit.
A csapat, a szurkolók és nem utolsó sorban a bloggerek elég hitehagyottak lettek így a szezon végére. Egyetlen gondolatfoszlánnyal spoilerezném csak el a szezon összefoglalók általam írt részének tartópilléreit: Ismeritek a mondást a sok székkel meg földre üléssel? Biztos emlékeztek rá, amikor szezon közben igen keményen elgurult a gyógyszerem a faegeres mérkőzések környékén, így bár igen lenne igényem a magam visszafogott, kultúrált, asszertív stílusában felemlegetni az akkori viták alaptéziseit, nem teszem.
Nem, nem a faegér kizárólagos hibája, hogy nem lett meg a negyedik hely. Azonban egy, a jakuzziba már bedobott gondolat téglaként megemlékeznék egy pillanatra az akkor a faegér mellett fő érvként felhozott “nyerünk valamit” érzésből fakadó mentális erőről. Tavalyi szezonban egyszerű volt a képlet: Volt a bajnokság, tavaszra szépen kiestünk minden kupából, egy cél volt, egy fókusz, egy dolog miatt kellett küzdeni. Nem számított, hogy hetente csak egyszer van meccs, megnyerjük a bajnokságot, vagy meghalunk, veszteni való nincs. Mindenkinek ezek a meccsek jártak a fejükben, nem voltak “de még állunk a Faegérben”, meg “de majd megnyerjük az EL-t és úgy lesz BL” lózungok.
Idén viszont más volt a helyzet. Először mindenki meg akarta nyerni a Mikiegeret, amit, kis szerencsével, szerintem simán el is hozhattunk volna. Sikerült úgy felpörgetni a srácokat, hogy a szezon simán legjobbja Dinamo ellen két meccsen, hosszabbításban, teljesen pariban voltunk, sőt. De nem baj, ott van még a Fakupa, meg az EL. Az EL-ben is úgy álltunk ki, hogy az első meccsen simán eldönthettük volna a továbbjutást, a másodikon is csak egy “once in a lifetime” bomba hozta meg az áttörést a törököknek. Viszont jöttek a tizenegyesek, újabb pofon az arcba, ez már egy kicsit komolyabb.
Maradt hát az FA, a nyerjünk valamit Stevienek kórus utolsó mentsvára. Mondjuk én tudtam volna javasolni, hogy vigyék el a vurtsliba és lőjenek neki egy csúszásmentes plüss mamuszt, de ez magánvélemény. Na majd most. Utoljára kell magatokat felszívni srácok, ez most meglehet. Aston Villa, aztán az Arsenal ellen egy ki-ki meccsen tényleg bármi megtörténhet. Az első gólig rendben is volt, de aztán csak visszavettek a srácok és onnan már nem lehetett újra felpörögni. Egy ilyen fiatal csapat mentálisan nem képes feldolgozni azt, hogy űzik, tüzelik, hajtják őket egy cél érdekében, seggreülnek, majd jön egy másik. Amennyire tud pozitívan hatni egy győzelem, úgy van ennek negatív oldala is. Nyilván egy tapasztalt, már több kupát birtokló gárdával más lenne a helyzet, de idén pont, hogy a tapasztalat hiányzott nagyon ebből a csapatból a necces helyzetekben. Lehet ez már kicsit sok volt.
És itt vagyunk most, amikor az asszony a 3. menet után azt kéri, hogy vágjuk vigyázba negyedszerre a nagy szőrös űrrakétát, mert most jön a negyedik kör. Csodálkoztok, hogy lankadt a srácok érdeklődése? Gyerünk, majd most akkor a negyedik hely meglesz, hajrá, győzzetek? Ti is csak bámulnátok magatok elé némán, ahogy a srácok is teszik gondolom, fejben már azon lamentálva, hogy melyik tengerparton költik el a jól megérdemelt havi 150k-s fizujukat
Én ezért haragszom legjobban BR-re. Ahogy Dani parádés posztjában rávilágított: Kifelé egy elég kockázatkerülő fazonról beszélünk. Hiába volt Mou a mentora, az ő nagypofájú pragmatizmusát nem sikerült eltanulnia. Rajta volt a nyomás a sajtó és a szurkolók felől, hogy szerezzen már valami kupát. Mert még nem volt olyan menedzser, aki az első három évében nem szerzett volna, meg Stevie, meg amúgy is, meg különben is. Ja, de nekem úgy tűnik, hogy Shankly-ék nem olyan bajnokságban fociztak, ahol a világ 40 leggazdagabb csapatából 20 a PL-ben volt. Más volt akkor a foci, meg mi van Rafával, messzire vezet a téma, nem egy beharangba tartozik, ugorjunk.
A lényeg, hogy egy számomra szimpatikus, igazán pragmatikus edző, aki tanult valamit Mourinhótól kiállt volna és ezt mondja:
“Barátaim, rókafiak, figyeljetek rám. Értem, hogy kupát akartok, de nekünk a PL a prioritás, mert Depay a 4. Hely nélkül a büdös faszba nem jön hozzánk. Erre fogunk koncentrálni, semmi másra, faegérben meg EL-ben meg megy a fakó, nem vagyunk még készen egy ilyen fiatal csapattal nem hogy a négy, de még a két frontos harcra sem. Nem nyerünk kupákat? Leszarom, elhozom nektek a BL-t, vagy ha nem, akkor felállok szezon végén. Pont. “
Ha nem is ennyire expliciten, de én ezt várom el egy hangsúlyzottan mai (nem tegnapi, nem a 10 évvel későbbi) Liverpool managertől, mert ezek most a lehetőségeink és kész. Nem szívesen írok le olyat, hogy az lenne a legjobb, ha nem nyernénk meg a meccset, de ha ésszerűen nézzük, ez a valóság. Ha BR marad az edző, jövőre se lesz annyira tökös, hogy leszarja az EL-t, az 5. És a 7. Hely között releváns különbség pénzben, TV-s díjban nincs, innentől ha már a 4. Helyet elbasztuk, a 7. Lenne az ideális választás.
Kezdő, melyik csapattal játszunk, várható eredmény? Ugye, hogy ez már titeket se érdekel.
Mindenesetre Balotelli mesterhármassal nyerünk.
Forrás: Vörös Fonat
Brendan Rodgersre olyan össztűz zúdul ezekben a napokban, mint az ezredforduló óta egy Liverpool menedzserre sem. Kivéve persze Roy Hodgsont, de az ő hónapjai alatt valahogy egyszer sem állt a szánkra a menedzser szó. Macca írt egy nagyon jót a minap Henryék sportvezetői kinevezéseiről, az ott foglaltak jó iránymutatók lehetnek a hétről hétre erősödő BRout-BRin vitákhoz. Én most a kritikaáradat központi figurájának jelleméről és viselkedéséről fogok agyalni egy kicsit.
Kis híján három évvel ezelőtt született meg az FSG regnálás egyik kiemelkedő szimbóluma, a Being Liverpool dokumentum-roadmovie. A film végig a hatásos imázsfilm és a röhejes hollywoodosítás határán mozgott (én legalábbis kiválóan szórakoztam az olyan részeknél, mint amilyen Stewart Downing hosszú másodpercekig vett lassított felvételes sétálása volt a reptéren; talán egy moppal a kezében álló faarcú takarítót még belerakhattak volna a képbe, hogy fokozza a fokozhatatlan izgalmakat). Az viszont egyértelműen lejött, hogy az éppen felállítandó új és minden addiginál erősebb marketingszemlélet hangsúlyozása mellett a frissen szerződtetett edzőt kívánta profilírozni a Being Liverpool. Rodgers pont úgy teljesített a filmen, ahogy a tulajdonosai elvárhatták: lendületes, határozott és ambiciózus volt, jó pedagógusnak mutatkozott az FSG által nagy becsben tartott fiatalokkal, és úgy általánosságban az jött le a képsorokkal, hogy igazi „Man With A Plan” szakember aki nagy terveket dédelget a Liverpoollal kapcsolatban és a kurázsi is megvan benne ahhoz, hogy valóra váltsa azokat. Közben pedig a szurkolók reménykedhettek, hogy két félrement edzőválasztás után megtalálta az emberét a klub.
Három évvel később úgy tűnik, hogy a projekt be is jött meg nem is, néha meg úgy is tűnik, hogy Brendan Rodgers a világ legmegosztóbb embere. A Liverpool hívők egy részét azzal a puszta gondolattal is ki lehet kergetni a világból, hogy ősztől is ő maradhat az edző, sokan közülük pedig egy óra alatt összedobnák az elérhetővé vált Jürgen Kloppra a pénzt Kickstarteren, ha közösségi finanszírozásos lenne a kinevezésének a módja. Mások igyekeznek pozitívumokat kiszedni a nem sok pluszt magában hordozó 2014-15ös szezonból és örülnek annak, hogy egyértelműen rávilágított az év: az igazolási csatornák rosszul működnek és erősen bele kell nyúlni a status quo-ba azért, hogy a jövőben fenntartható pályára kerüljön a Pool és egy Suarez-szerű eligazolás után ne állhasson bele ennyire a földbe. Sokan vannak azok is, akik nem örülnek annak, hogy egy komoly sérülésektől és egy váratlanul hamar leblokkoló Steven Gerrardtól megtépázott szezonban ennyire csak a szarra tudnak fókuszálni az emberek és rögtön az edző fejét követelik akkor, amikor senki más nem tudott volna az idei eredményeknél jobbat hozni. Ebben a hármasban szerintem mindenki el tudja helyezni magát, köztük én is, de direkt nem akarom azt, hogy a személyes véleményem elvihesse bármelyik irányba a hangsúlyt. Főleg miután tényleg nem marasztalni vagy küldeni akarom Rodgerst ebben a cikkben, inkább az érdekel, hogy mit tett ő maga a focipályától távolabb ezért a visszás helyzet kialakulásáért és mire számíthatunk vele kapcsolatban addig, amíg a Liverpoolnál lesz. Legyen az még egy hónap vagy öt év.
Brendan Rodgers egy hiú és határozott ember. Ezek a személyiségjegyek alapvetően nem jönnek rosszul egy fociedzőnek, a sikeredzőket pedig gyakran mindkettő jellemzi, ld. Guardiola vagy Mourinho. Brendan Rodgers intelligens ember is, aki általában higgadtan szokta kezelni a körülötte kialakult aktuális helyzetet, tisztában van a saját szavai súlyával és általában úgy használja azokat, hogy a feszültséget amennyire lehet távol tartsa a játékosaitól és rossz időkben is pozitívan és konstruktívan nyilatkozik. Utóbbit sokszor már kétségkívül túl is tolja a great characterezéssel. A hiúságnak, határozottságnak és intelligenciának a hármasa olyan edzőt ad ki, aki nagyon ügyel a részletekre, igyekszik mindent a fejében előre lefektetett taktika mentén csinálni és elégedettséggel tölti el, ha mentális csatákat nyer.
Ez utóbbinál viszont vannak nagy hibái Rodgersnek: konfliktuskerülő és túlontúl diplomatikus. Ezek pedig elég rossz tulajdonságok tudnak lenni fociedzőként, mely posztnak velejárója, hogy folyamatosan kisebb-nagyobb érdekeket kell sérteni, mentális hadviseléseket pedig ha nem is lehetetlen, de sokkal nehezebb így sikeresen vívni, pedig az is a sport velejárója. Az észak-ír mindig védi a mundér becsületét, legyen az egy játékosa, a csapat egésze, vagy a tulajdonosok. Hároméves ittléte alatt egyetlen olyan eset sem volt, aminél nagyon beleállt volna egy nem egyértelműen és könnyen megnyerhető vitába. Félgőzzel és többször késve állt Suarez mellé a balhéi során, minimális sajtótusái vannak más edzőkkel, amiknek második hullámban bratyizás is a végük. A szerződéshosszabbításakor nem képviselte karakteresen a Director of Football = Manager elképzelését – pedig egy éve ilyenkor még széleskörű támogatást is gründolhatott volna magának, még ha valószínűleg akkor se adták volna oda neki a checks & balancesben történelmileg mindig nagyon bízó amerikaiak -, helyette inkább lenyelte a transfer committee-t. Három év alatt mindössze egyetlen, szurkolók által kedvelt arccal akasztotta össze látványosan a bajszát Agger személyében, ami ezen a fronton ennyi idő alatt eléggé a statisztikai hibahatár kategória. Steven Gerrard háttérbe szorításával is az indokoltnál jóval tovább vonakodott, megvárta, amíg a sérülései és a formaesései olyan szintre jutnak, ahol csupán a valamiért 2008-ban ragadt szemellenzős gerrardistáknál szerezhetett rossz pontot. Ezeket az alacsony rizikójú húzásait valószínűleg még bekezdéseken át lehetne sorolni, ha jobban belemélyednék, viszont ez a gyűjtés is ki tudja már rajzolni azt a hipotézisemet, hogy BR eléggé safe play csávó, ami a pozíciója politikai részét illeti.
A határozott fellépésű, de kockázatminimalizáló ember márpedig elég érdekes együttállás egy vezetőnél, ami azt követően, hogy rövidtávon úgy tűnhet, sok helyzetből jön ki pozitívan, hosszabb távon akaratlanul is belekényszerítheti az alanyt abba a szerepkörbe, aki fut az események után, és nem irányítja azokat. BR pedig, hiú és intelligens ember lévén, viszolyog ettől a szereptől. Ezt érezheti ő is az elmúlt hetekben, és emiatt vette fel azt az arroganciát, ami a múlt heti, liverpooli jövőjét firtató „There’s no one better than me” nyilatkozatában tetten érhető volt. Eléggé felkaptam erre a mondásra a fejemet. Nem azért, mert nem érzek helyénvalónak egy ilyen mondatot egy szoruló hurokban lévő edző szájából (sőt, sokkal károsabb lenne, ha valaki fülét-farkát behúzva kezelné le a helyzetet, a saját karrierje mellett a klub moralitásába is komolyat ütve), hanem mert nagyon nem ez volt eddig a jellemző Rodgers-re. Sokkal közelebb állt a személyiségéhez a hírhedt Palace vereség utáni „I’m not arrogant enough to think that I will be in a job through anything” mondata, amiben benne volt egy nagy adag kétségbeesettség is, amint a pár hónappal azelőtti Év Edzője nem tudott mit kezdeni azzal, hogy az addigi két éve alatt felé mutatott támogatás hirtelen indulatossá vált egy uszkve tízmeccses rossz széria miatt.
A ’15 áprilisi Brendan Rodgers azóta némileg megszokhatta a megítélése hullámzását. Két hónappal ezelőtt ilyenkor újra szólt a „…he’ll build the team like Shankly did” a meccseken, aztán az Arsenal blama óta megint a tábor jó része küldené, akik értelemszerűen minden rossz eredmény után hangosabbak. Miután négy meccse van vissza a szezonból, ez a mostani állapot legfeljebb erősödni vagy tompulni fog, nem lesz május végére sem egyértelmű a kirakása, sem betonbiztos a marasztalása. Szintén konstans elemnek tűnik, hogy ha csak valami irreálisan nagy zakó nem jön, arról fog beszélni, hogy ő a legmegfelelőbb ember arra, hogy ősztől is ő vigye a Liverpoolt és úgy latolgatja a nyári átigazolásokat, mintha mi sem történt volna. Mindehhez sajtónyilvánosan is kapott támogatást a cége tulajdonosaitól, informálisan pedig még inkább megkaphatta, miután konfliktuskerülőként nem merne ennyire előre támadni alap nélkül. Macca írásából kiderült, hogy amíg teljesíti az FSG által elvárt programot, viszonylagos biztonságban van a széke és a menedzserkérdésben valószínűleg teljesen más szempontok dönthetnek Henryékkel mint, hogy épp mit játszik valaki a Hullal egy tavaszi kedden.
Ne feledkezzünk meg ugyanakkor arról sem, hogy hiú és intelligens emberként Rodgers nagyon is tisztában lehet azzal, hogy a shitstorm ellenére is sokkal jobb most a személyes ázsiója, mint amilyen fél év múlva ilyenkor lehet, ha marad a Liverpool edzője, de megint jön egy tavalyihoz hasonló ősz és azt már nem éli túl. Amennyiben most kirakják, még simán el tudja adni az új munkaadójának a sérüléses-igazolásos kifogásait, mintha kapna még egy látványos kiállást meg újra egy csomó pénzt Henryéktől és azzal megint befürdene. Tudja ugyanakkor azt is, hogy a jelenlegi éve után nagy csapatnál nem kapna lehetőséget, a pályája ezen szakaszában pedig nem akarná lejjebb adni kisebb nimbuszú klubokkal, mivel ahhoz túl hiú. Ezáltal a rossz körülmények közt marad / elmegy variációkból még mindig az előbbi neki a jobb, vagy legalábbis a kisebbik rossz. A másik oldalon Henryéken alacsonyabb most az arcvesztési nyomás, sőt, hosszú távon még jól is jöhetnek ki abból, ha marasztalják az edzőt és csak későbbi rossz eredmények után rakják ki, ha maradnak a rossz eredmények. Ezen az úton bizalmibb légkört tudhatnak teremteni a Rodgers után érkező következő menedzsernek/menedzsereknek, amelyben nem váltogatják kényük-kedvük szerint az edzőket Abramovics módra, hanem jó és rossz körülmények közt is ott vannak mellettük és hisznek bennük ameddig hinni kell, akár a jó házastársak. Ennek a szerepét nem érdemes alábecsülni, miután ez lehet az egyik legnagyobb előnyük munkaadóként annak ismeretében, hogy annyi pénzt belátható ideig nem fognak tudni adni az edzőknek keretépítésre, amennyit egyes konkurensek adni tudnak a Premier League-ben. Itt pedig tetten is értünk egy olyan közös pontot, ahol egyik félnek sem érdeke a szövetség rövidtávon belüli felrúgása és ha pénzeket kéne rakni valamelyik végkifejletre, most arra buzdítanánk a Fonat olvasókat, hogy BR maradására rakjanak.
Ebbe az egyenletbe még talán a játékosok tudnak belenyúlni a maradék négy meccsen – és miután a Hull City ellen finoman fogalmazva sem tűntek olyannak, mint akik megszakadnának az edzőjükért, ez lehet is egy bizonytalansági tényező -, de miután a jövő évben is kifutó fiatal csapat gerincét pont Rodgers rakta össze, távolinak tűnik egy ilyen szervezett puccskísérlet. Aztán persze arról, hogy milyen susmorgások mennek az öltözőben és esetlegesen mely csapattagok szerettek bele a Klopp alatt játszás ideájába, nincsenek megbízható infoink, pedig értelemszerűen mi, Vörös Fonat írók nagyon be vagyok csatornázva Melwoodba innen Budapestről és már tudjuk is, ki lesz a nyári sztárcsatár igazolásunk, csak nem mondjuk el nektek.
Addig is, amíg Brendan Rodgers a Liverpool edzője, úgy fog megjelenni, mint a Liverpool megkérdőjelezhetetlen edzője, és egészen addig erélyesen, de nyugalommal és diplomatikusan fog nyilatkozni a saját és a klub jövőjét illetően, amíg hivatalosan ki nem rakják. Ennyiben szokjunk hozzá az új Rodgershez, aki ehhez az életében kialakult helyzethez most éppen ezzel az arccal alkalmazkodott. Az arccal, aminek a nyugodt diplomatikussága megmentheti a karrierjét a következő időszakban, akár a vörösök menedzsereként, akár máshol. Ellenben ennek az arcnak a konfliktuskerülő hiúsága az, ami miatt nem érhet oda azokra a szakmai szintekre, ahova amúgy a tudása és a taktikussága alapján akár oda is érhetne, és lehet, hogy egész életében egy lépéssel az igazi történések után fog futni. Lásd a tavalyi bajnoki cím.
Forrás: Vörös Fonat
…rosszak voltunk tegnap. Nincs ezen mit szépíteni. Megérdemelten kaptunk, ki hiszen alapvetően magunkat vertük meg. Alapjában szívesen lennék Mackónk helyében és egy black out, aljasodós berúgással törölném ki a mai meccs emlékét a memóriámból…
De nem ezt teszem, hanem inkább röviden elmondom, mi ment félre. Ezt persze elviccelhetném azzal, hogy minden. Aztán ezzel le is tudhatnám a tegnapi meccs összefoglalóját. Ehelyett inkább kicsit körüljárom a félidőben felírt kulcsszavaimat: önsorsrontás, a köd visszatért, Balotelli, Can-t rosszul használjuk, így teljesen rossz a rendszer.
Alapvetően a legfőbb gond az volt, hogy nem a saját stílusunkban fociztunk, így tényleg olyan volt ez a meccs, mintha megint ránk szállt volna az őszi szürke köd.
Az, hogy nem a stílusunkban fociztunk, alapvetően két dologban csúcsosodott ki: Balotelli kezdésében, majd helyette Lambert behozatalában. Nincs mit szépíteni: nem tudunk a hozzá hasonló típusú csatárokkal focizni. Balo meg hiába jobb és hiába illik bele jobban a képbe, az életben nem lesz olyan támadó, mint amilyen nekünk kellene. Főleg, amíg az irányítás Cou kezében van, addig teljesen felesleges próbálkozni nagydarab, lassabb csatárok játszatásával, mert a kis brazil nem tud mit kezdeni az ilyenekkel, aminek az eredménye nem lehet más, mint egy döglött cápa. Ezt az elvi, szerkezeti problémát egész meccsen nem javítottuk. (Értem én azt, hogy a Hull féle 3 CB-s megerősített Ikarusz ellen vonzó az az opció, hogy majd erőből egy nagydarab csatár megoldja, de nekünk ez nem megy, ezt el kell felejteni.) Azt hiszem, az őszből nem kell nagyon sorolni, milyen továbbgyűrűző hatásai vannak az ilyen jellegű csatárválasztásnak, de azért néhány példa: 0, semmi, zéró presszingünk van ilyenkor, lásd ma is, rendszeres ilyenkor, hogy a nekünk ma abszolút nem menő beadásokat erőltetjük (ma éppen nem), meddő mezőnyfölény, helyzetek nélkül (lásd ma), halott támadójáték, zéró fluiditás – lásd ma stb.
A másik probléma Can téves pozíciója. Mielőtt ezt kifejtem két dolog még idekívánkozik.
A Hulltól pontosan azt kaptuk, mint amire számítani lehetett. 3 CB vezette fegyelmezett 5-3-2-es típusú megerősített Ikarusz védekezés. Támadás a széleken, beadások, rögzített szituációk. Nem meglepő évek óta ezt tolják ők is Steve Bruce vezetésével, no és nem különbözik ez sokban a kisebb angol csapatok játékától.
A másik dolog, hogy ma az első félidőben 4-1-2-3-t játszottunk, aminek ugye az a lényege, hogy a kontroller visszajár a védelembe, így támadásra átalakul 3-4-3-as formációra. A másik lényeges elem, hogy a széljáték produkálása a fullbackek feladata. Nekik kell lenni a vonalhoz a legközelebb. Az ő dolguk, hogy ha nem megy a lasztijáratás, akkor egy biztonságos passz lehetőség legyenek a szélen. No és ha minden kötél szakad és semmi sem megy, akkor adjanak be a szélről. A szélső dolga meg az, hogy behúzódjanak, betörjenek a tizenhatosra. Ha így játsszák, így játsszuk akkor működik a a 4-1-2-3.
A második félidőben 4-2-3-1-et toltunk, azaz nem mondhatom, hogy BR nem próbálkozott váltani a probléma az, hogy a 4-2-3-1 egy biztonsági foci és védekezésre jó, csak ekkor már ugye hátrányban voltunk.
4-1-2-3 támadásban. Can rossz helyen.
No és akkor térjünk vissza Canra, mert ma nagyon látványos volt, hogy nem jó poszton és nem jól használjuk. Nem arról beszélek, hogy védekezésben egyszer nagyon látványosan verte támadója, amiből majdnem gólt is kaptunk, hanem arról, hogy sem a sebessége, sem a fordulékonysága, sem a helyezkedése nem olyan, mint egy támadó fullbacknek kell lennie, hogy bármilyen 4 védős rendszerünk működjön. Ő tökéletes középpályás, remek CB akár kettő, akár három CB-vel játszunk, de nem támadó fullback. Egyszerűen nem azt játssza, amit ezen a poszton kellene. Ma is folyamatosan, amikor támadtunk egyszerűen középpályásként helyezkedett. Behúzódott középre és beállt a körbe a passzjátékba, amit jól csinált, csak ma nem ez lett volna a dolga. Ha meg megindult, akkor azt is pontosan úgy tette, mintha középpályás lenne, hiszen nem a szélen indult meg, hanem a belső csatornában – teszem hozzá akkor is ezt tette, amikor CB volt a 3-4-3-ban, akkor is pontosan itt és így indult meg, de akkor ez volt a dolga és volt a WB aki a szélen maradt – a gond hogy ma neki a vonal mellett kellett volna játszani, amit nem tett meg. Azt hiszem, érezhetően javultunk, amikor kényszerből a 75 percben Markovics jött be jobboldali támadó fullbacket játszani. Legalább ezt a szerkezeti hibát javította BR. Can mai játéka nagyon erősen kihatott az egész csapat játékára. Elsősorban azonban Ibe mai “rossz” játékának az oka Can. Hiszen azzal, hogy Can nem a helyén volt a támadásokkor, így a szélen egyedül maradt Ibe és a 2-3 Hull védőn már ő sem tudta magát áthámozni. Ezzel, így nem volt jobboldali széljátékunk. (A bal sem volt tökéletes Glennel és Sterlinggel, hiszen Glen Glen, de az sem segített, hogy szerencsétlen jobblábasként volt ma baloldali támadó FB. De még így is ezerszer jobban működött, mint a Canék oldalán.)
3-4-3, ebben az összetételben sokkal jobb lett volna.
És most akkor beszéljünk BR-ről. Nem hiszem, hogy Can magától találta ki, hogy így fog ma helyezkedni támadásoknál, ezzel kiherélve a csapatot, mert nem lett rászólva, hanem BR. BR volt, az aki ezek szerint nem tanulta még meg a leckét a Ködből és az abból való kimászásból: akkor működik a csapat, ha nincs benne nagycsatár. Lásd teljesen jók voltunk akár MSC, akár LSC, akár SSC, akár ISC rohamozott. Bármilyen betűkombót ide írhatok, mindegyik működött, mindegyik jobb lett volna mára.
4-1-2-3, ebben az összetételben sokkal jobb lett volna.
Azt a helyzetet alapvetően nem értem, amikor ott ül a padon Markovics/Lallana, akkor miért kezd Baló? Aikor Manq – ő sem tesz hozzá sokat a támadáshoz, de legalább FB-ként helyezkedik – ott ül a padon, akkor nem értem meg Can szerepeltetését a jobboldali FB poszton. Ezzel a két cserével a kezdőben sokkal jobbak lettünk volna, tudtuk volna játszani a saját játékunkat és ha így sem megy, akkor azt meg tudtam volna érteni.
Azonban ez, így ebben a formában önsorsrontás (lásd 1 helyen más a kezdő c. ábrákat).
Forrás: Vörös Fonat
…mert engem már baromira nem. Ha meg kéne keresni, hogy hol hagytam el a fonalam, akkor a United-meccsre tenném, amit szorosan követ az Arsenal elleni szopás, a szezon iránt táplált utolsó érdeklődési morzsámat pedig a Villa ellen sikerült elveszteni. Amúgy is itt a tavasz, az ember ezer más dologra koncentrál, én például hetekig szurkoltam a kollégium előtt növő platánsornak, hogy rügyezzen már, hogy ne ébredjek minden nap hatkor az arcomba tűző napra.
És ez legalább egy olyan szurkolás volt, ami biztos sikerrel kecsegtetett, még ha bele is telt egy kis időbe.
Ezzel szemben az egyetlen vágyam az idei PL idénytől, hogy végre fújják le, dobják ki a serleget Londonban, és nyomják meg a nagy RESET gombot, amivel az Arsenal névsor alapján az első helyre áll, a United meg mögénk.
Ez viszont még egy szűk hónappal odébb lesz, úgyhogy hiába kezdeném már el a nyári üzemmódomat így, hogy máris baromi meleg van, még foglalkoznunk kell olyan dolgokkal, mint egy látogatás Hullban. A tavalyi nagy sikerű 3-1-es ordenáré szopás után igazából virítani is érdemes volna, de nem hiszem, hogy a lelkiismereten kívül nagyon más tüzelné még a srácokat. (Persze lehet, hogy csak magamból sugárzom ki itt a negatív energiákat, és szétkapjuk őket idegenben 3 góllal, de mikor nyertünk utoljára három góllal.)
Ellenben Hullban élhet majd a tűz, már érződik a nyomás hátulról, egy pontra a kiesőhely, és egy Burnley elleni előrehozott Championship-meccsen kívül már csak a top6-tal játszanak a szezonban, úgyhogy ha mégis úgy döntenének, hogy inkább maradnának a PL-ben, akkor vagy az atomenervált testünkön, vagy a Spurs hasonló tulajdonságokkal felruházott halmazán keresztül tudnák csak kijárni ezt maguknak.
Ha ez megtörténik, akkor a Leicester vagy a Sunderland látja kárát a dolognak, akikért viszont tényleg kár lenne, úgyhogy illene legalább annyi ellenállást mutatni az este, hogy döntetlenre kihozzuk a bulit. Vagy akár nyerhetünk is felőlem, Coutinho minden meccsén kiérdemelne egy gólt, Minyon pedig egy meccsen se szolgál rá arra, hogy kapjon egyet, ez most akár ki is jöhetne. Már csak azért is, mert a Hull idén (is) halál unalmas, akikről még csak nem is érdemes sokat írni vagy tudni. A következőkön kívül.
És még így is sokat írtam. Az meg külön művészet volt, hogy rájöjjek, ki áll az utolsó képen baloldalt, Manqot elég régóta nem láttam a napfényen, de aztán beugrott, hogy Lovren előtt is volt ám hatosunk, csak a nem Moreno Alberto a Malagában nem csinál most túl sokat.
Na jó, a Hullról méltatlanul nem írtam semmit, mert méltán ismert iparos kiscsapat, akiket lehetne amúgy akár szeretni is, sőt, akár szurkolni is nekik, ha nem lenne 20-30 másik ilyen a köztudatban csak a sziget déli feléről. Egy kis vérfrissítés meg igazán ráfér a ligára, a Watford-Bournemouth duó bármely tagja pedig legalább érzelmek kiváltására alkalmas, ami a Hullról manapság már nehezen mondható el.
Persze ettől még simán elverhetnek minket ugyanolyan rongyosan, mint tavaly a 3-1-gyel, de ha kikapnánk, akkor is jobban sajnálnám, hogy a Hull maradhat bent, mint hogy zárkózik a Spurs és a Soton az EL-helyen.
Rég kértem már bocsánatot posztban, de most magáért a posztért jár a dolog, annyira érdektelenné vált már a szezonunk, hogy így már ráhangolódnia sincs igazi energiája az embernek. Lesem is közben nagy erőkkel a statisztikát, hogy míg tavaly ilyenkor az aktuális látogatócsúcsunkon voltunk (aztán az augusztus és a szezonkezdő eufória elvette az első helyet), addig most szép csendben kivegetáljuk már a szezon végét. Ez a poszt is már a vegetálás része, úgyhogy ezért mindenképpen jár az elnézés kérése.
Egyébként pedig minden tiszteletem azoké, akik még rá tudnak pörögni a meccsre, bennem az egyetlen pislákoló láng már csak Minyon aranykesztyűjének lehetősége, ami azért elég szép elismerés lenne, de ezt leszámítva már vágom a centit.
És őszintén remélem, hogy valakit még érdekel a Hull elleni meccs.
Forrás: Vörös Fonat
