Nem igazán tudok és akarok halászlé nélkül élni, pedig az van, hogy elég későn kedveltem meg magát az ételt. Kiskoromban visítva rohantam ki a konyhából, ha kocsonya került az asztalra, de ugyanúgy fintorogtam a halászlé láttán is. Aztán egyszer áttört valami gát, a fene tudja már hogyan, és mára a halászlé iránti rajongásom szinte nem ismer határokat.

Paksra speciel ezért szeretek járni, mert a kömlődi halászcsárdát igen-igen szeretem. A Duna partján, hatalmas terasz, remek kilátás, vállalható halászlék. Kihagyhatatlan. Volt, hogy meccs után, hatalmas tányérban, amolyan szívmelengetőnek, kis pálinkával, volt, hogy Balatonról átugorva a meccsre, kóstolóként, de mindig és kivétel nélkül megállva, mert a halászlé szent és sérthetetlen, az hozzá tartozik a környékhez, és ugye Rómában, mint a rómaiak, bár arról halvány fogalmam sincs, hogy Tolna megye büszke népe mennyi halászlét eszik egyáltalán, és viszont igen.

Tegnapelőtt vettem a piacon pontyszeletet, belsőséget, és igen, ciki lesz, de sűrítményt. Hagyma van, paprikafélék vannak, szóval a munka ünnepén otthon készítjük el a halászlét, mert bármennyire is fáj a szívem, Paks ma bizony kimarad. Így alakult, és nem jó ez így. Sebaj, társaság, sör, kiskocsma, ugyanúgy együtt.

Cserébe legalább Botka Endi játszhat, mi pedig ha máshol nem, a tévén keresztül megvitathatjuk a King vs. Botka kérdéskörét. (Ugye MaxiKing a múlt héten pirosat kapott. Szerencsére csak egy meccset kell kihagynia.)

Aztán újra lehet Holender, Gyula, Proszi a támadóhármasban, mögöttük Vécsével, ami összesen négy egyértelműen előrefelé játszó arc, miközben Nagy Geri és Hidi is szokott volt felérni a kapu elé. Mecsoda különbség ez Rossi korábbi – és amúgy bejövős – bekkelősebb taktikájához képest, ahol a középpályára három, inkább védekezőbb típusú játékost állított rendre, és bár a szélsőhátvédeknek engedte a szélek bejátszását (végül is azért vannak), az összkép mégis valahogy defenzív volt.

Ezzel szemben az elmúlt meccseken alakul a három csatár, ahogy mindig mondja (középcsatár + két szélső), mögöttük Vécsei előre relatíve kötetlenül, védekező feladatokkal az ellenfél térfelén (ahogy Nagy Geri is, bár ő azért több védőfeladattal), két szélsőhátvéd, tehát támadásban akár öten-hatan is felérhetünk villámgyorsan a kapu elé.

Hogy ebből alig látni valamit? Igen, ilyen ez. Rossi ha nem is dobta a labdatartásra épülő futballt, de azért vegyük észre, hogy mit mutat a statisztika:

Valamivel kevesebbet van nálunk a labda, például Csábi érájához képest meccsenként három perccel, így a labdát is kevesebbet járatjuk, viszont könnyű kiszámolni, hogy jóval gyorsabban. A kevesebb jó passzhoz alacsonyabb passzpontosság társul egységnyi idő alatt, ami azt jelenti, hogy gyorsultunk, viszont ennek következtében pontatlanabbak is lettünk. Cserébe a párharcokat felvállaljuk (alkalmasabb lett rá a keret), viszont pont ugyanolyan sikerességi mutatóval jövünk ki belőlük, mint korábban. A lényeg, hogy Rossi intenzívebbé tette a csapat játékát, aminek lassan ki kéne jönnie.

Ami viszont egészen durva, hogy hiába lettünk gyorsabbak (és pontatlanabbak), a kapura mégsem tűnünk veszélyesebbnek a nyers számok alapján. Azonban a helyzet az, hogy Rossinál megrúgjuk a meccsenkénti egy gólt, míg a korábbi mutatók 0,8 és 0,43 voltak. Tehát kevesebb lövés, kevesebb kaput eltaláló lövés, több gól, vagyis pontosság, netán jobban kialakított helyzet (nem). Megjegyzem, a mistertől pont ezt szoktuk meg az első, sikeres évében.

Ahogy azt is, hogy az ellenfelek mutatói még a mienkét sem érik el. Itt nincs nagy vircsaft, ezt a témát a korábbi edzők is hozták, vagyis a védekezésünkkel nincs akkora gond, ami rögtön látszik a tabellára nézve: a 34 kapott gólunk inkább középmezőnyös teljesítmény, mintsem a 40plusszosok társasága az alsóbb régióban.

Nem kertelek tovább, és kimondom inkább: Rossival alakulni látszik valami.

Csak épp az a vicc, hogy jelentős részben szöges ellentéte a két korábbi mester alatti játéknak. Vajon ez hogy csapódik le a kereten? Néhány hónap alatt három különböző játékfelfogás.

Ja, azt is ki akartam mondani, hogy Rossi valószínűleg nem tud mást, csak ennyit. Ezt viszont kőkeményen leoktatja, átveri a csapaton.

Tetszik, hogy kezd alakulni a játékunk, de nem tetszik, hogy Rossival nem lehet hosszú távon számolni, mint edző. Mondom, parádésan hasonló rendszerű mutatókkal hozta le az első másfél évét, majd amikor a számok szétestek körülötte felállt, és távozott. Most télen visszatért, és némi keresgélés után, alig néhány meccs alatt visszaállt a korábbi adatok, átlagok, értékek felé vezető útra.

Amíg ez megy, addig nincs gond. Viszont amint nincs meg hozzá a keret, amint kiismerik a játékát (emlékezhetünk, a bajnoki címre hajtó Debrecen beállt bekkelni két éve a Bozsikban, szimplán átadta nekünk a labdát, úgysem tudunk vele mit kezdeni, vagyis nagyjából a mi játékunkat alkalmazta ellenünk), onnantól nagy a baj. Sőt, van ezt tovább is: ha nálunknál gyengébb csapat ellen játszunk, akkor alapból mond csődöt a taktika. Rossi alatt a valódi kicsik ellen megy a legkevésbé, mert ők nagyjából hasonlót játszanák, mint mi, csak éppen nekik szar a keretük hozzá.

Rossi tehát nem perspektíva, az ő olaszos gondolkodása egy vállalható játékosállományra ráfeszített, kiesés elől menekülő klub játékfelfogása. Ennek ellenére imádom, szeretem, tisztelem, mert valahol a realitások talaján marad.

És ezért tudok hinni a mai paksi meccsben. Rossinak pont fekszik a Paks támadójátéka, vagyis simán lehet, hogy kapunk egy hármast, de az is benne van, hogy hozzuk a null-kettőt. Részemről inkább az utóbbira fogadnék.

A számokért köszi az InStatnak. Nyitókép: legutóbb Pakson két kisadagot kértem, különböző halakból, hogy össze tudjam vetni, melyik a kedvencem igazából. Ez a ponty.

Forrás: Csakblog

Töredelmesen bevallom, soha nem akartam a Magyar Sportújságírók Szövetségének tagja lenni, mert – ahogy most is vallom – bloggernek tartom magam. A blogger véleményt formál, személyes élményekről ír, maga választja a témáját, akkor és úgy fogalmaz, ahogy épp kedve van, nincs szerkesztőségi kényszer, egyedül az olvasó elvárása létezik, ha olyan szerencsés az adott blog olvasója, hogy a szerzőt érdekli egyáltalán. Engem speciel teljesen hidegen hagysz, kedves olvasó, de ezt pontosan tudhatod rólam, hiszen ha a te igényeidet szeretném kielégíteni, akkor – a saját fogalmaim szerint – nem tarthatnám magam bloggernek. Ilyen ez.

Ellenben úgy hozta a sors, hogy a kispesti meghatározottságok miatt mégis szükséges volt belépnem a szövetségbe, mivel az akkori sajtórend szerint hiába feleltünk meg az MLSZ elvárásainak, szövetségi tagság nélkül nem engedtek akkreditálni a meccseinkre. Sebaj, ennyi belefér. Beléptem.

Azóta a sajtórend némileg változott, az MLSZ nyitott a szurkolói oldalak irányába, okafogyottá vált a tagságom. Viszont nem ilyen egyszerű a helyzet.

Hosszú évek óta űzöm ezt a szakmát (vagy műfajt), nagyjából ismerem az egész szcénát, mármint azokat, akik nem a hivatalos újságírás oldaláról kísérlik meg letörni az elmúlt évek rossz meghatározottságait, valami újat, emberközelit, sőt, szimplán csak fogyasztható terméket előállítani a sportról. És igen, a jelentős részük bizony blogger, mert a hivatalos újságírás ha kell, képes összezárni, a blogot kirekeszteni, mert, ahogy az ma el is hangzott egy “negyven éve a printben dolgozó újságírótól”: honlapot (ponthúúú – sic!) bárki regisztrálhat magának, majd ott írogatva azt állíthatja magáról, újságíró. És képzeljétek, ezek még a szövetségbe is belépnek, felhigítva az Etikusság, a Moralitás és a Kőkemény Szakmaiság hegycsúcsain ücsörgő félistenségek körét.

A falat kapartam ezekben a percekben. Mellettem az egyik vidéki klub honlapjának szerkesztője ült, és röhögött. Őt az egyik kandidáló, a későbbi elnök sértette vérig egyik korteslevelében, amikor úgy fogalmazott, hogy olyan korban élünk, amikor már a klubhonlapok szerkesztői is újságírónak minősül(het)nek. (Nem szó szerinti idézet, a tartalom mondandóját emeltem át.)

Egészen elképesztő felszólalások, egészen elképesztő emberek. Félreértés ne essék, nem mindenki az, de jócskán vannak olyanok, akik egyáltalán nem hajlandóak nyitni az új felületek irányába, mert ahhoz ők nem értenek (és ezt büszkén vállalják is), tehát nem lehet releváns az olvasók érdekeit, a hiteles tájékoztatás alapnormáit figyelembe véve.

Ezért nem léphettem ki azután sem, hogy – mondom – okafogyottá vált a tagságom az új szabályozás értelmében. Ha valaha el szeretnénk ismertetni azt, amit, és ahogy csinálni szeretnénk, tehát a blogot, a véleményt, akkor bizony bent kell lenni, smúzolni kell, bomlasztani, csinálni, kardoskodni, háttérbeszélgetni, de semmiképp se hagyni, hogy minden úgy maradjon, ahogy van. Hagyjuk abba ezt a blogger = kiscsicska senki szöveget, mert nem csupán a kor haladta meg, hanem az olvasottság is.

Vajon a jegkorongblog.hu nem sajtó? Az ulloi129.hu nem sajtó? Mi nem vagyunk sajtó? Sok-sok blog nézettsége, penetrációja kenterbe veri az ún. hivatalos média nézettségét, penetrációját. Mi tehát ezek után a sajtó? Amit fogyasztanak, vagy aminek a képviselői összezárnak, és kijelentik: mi vagyunk az!

Láthatjuk, bonyolult a szövet, amit kibogozni meghaladná jelen posztom kereteit, legyen elég annyi, hogy részemről jóval tágabb sajtófelfogást használok, és kívánok használni, sőt, használtatni, mint az önérdekvédők azon köre, aki nem csinál mást, mint szimplán képben van azon szomorú tényekkel, hogy vagy megújulni képtelen, és/vagy szakmailag a béka segge alatt ücsörög, viszont legalább állásban. Ugye mennyire nonszensz az állapot?

Ma ez a közeg választott új elnököt magának az elkövetkező négyéves ciklusra. Nehéz döntés elé állítva saját magát: Pajor-Gyulai László (a ciklusok óta regnáló elnök, az nb1.hu korábbi főszerkesztője) vagy Szöllői György, akit ezen az oldalon nem kell különösebben bemutatni.

Egészen tegnap délutánig nem voltam benne biztos, hogy el akarok menni a közgyűlésre, de aztán – ahogy azt mondani szokták – elmenősre ittam magam. A biztosítékot igazából nem verte ki semmi, csak jöttek egymás után az apróságok. Ezek egy részéről remek posztot lehet olvasni az átlátszón.

Szöllősi komoly korteshadjáratba kezdett. Magáncímre érkező elektronikus levelekkel, SMS-ekkel bombázta a tagságot, programot hirdetett (ez önmagában amúgy egy dicséretes dolog!), celebeket gyűjtött maga mellé támogatónak (mondjuk speciel Kovács Kokót, vagy Csisztu Zsuzsát épp a választás előtti napokban sikerült felvetetni a szövetségbe, de ez persze mindegy, nem néhány szavazaton múlt a végeredmény), Facebook-hirdetéseket vett, szóval csinált mindent úgy, ahogy ilyenkor kell. (Azt egyelőre még nyomozom, hogy a szövetség részére megadott adataim, úgymint a mailcím és a telefonszám jogszerűen lett ezenmód felhasználva, vagy az ilyen terű felhasználásra nem adtunk engedélyt az adataink megadásakor.)

A program tartalma gyakorlatilag annyiban foglalható össze, hogy az állam elengedte a sportújságírás kezét, piaci viszonyok között kellett az elmúlt 25 évben dolgozni (sic!, de tényleg – úristen ez milyen állítás), szóval most már jól jönne, ha mondjuk a TAO-ból befolyó pénzek mehetnének a médiára, a kommunikációra, vagy mondjuk ha jól választ a tagság, akkor az MTVA és a MOB, valamint a sportállamtitkárság súlyos milliókkal tudna beszállni a Sportcsillagok Gáláján (ez utóbbi a sportújságíró szövetség éves nagyrendezvénye) keresztül a szövetségbe. Szóval sorjáztak a hasonló ígéretek, én meg napról-napra közelebb kerültem ahhoz, hogy elmenjek, és látatlanban is proteszt szavazzak.

Ahol egy önszerveződő szakmai közösségnek habzsi-dőzsit ígérnek (utóbbira ugye legendásan képesek bukni a sportújságírók), ott valami nem stimmolhat. Egy önszerveződés egyszerűen nem szabad, hogy kiszolgáltatódjék a mindenféle napi érdekeknek, csak és kizárólag a saját sorsára kell fordítania minden figyelmét.

Maradt tehát Pajor-Gyulai, ismerve-ismeretlenül is, ahogy sokaknál szintén, mint az kiderült a folyosói beszélgetésekből.

A végeredmény 105-88 lett Szöllősi György javára, és az illendőség megkívánja, hogy innen is gratuláljak az elnöki címéhez.

Viszont a választás egy bohózatra képét öltötte magára. Az 5-5 perces kortesbeszédeket Pajor-Gyulai kezdte, időben be is fejezve a számára rendelt penzumot, majd következett Szöllősi. Az időből kifutott, és amikor a levezető elnök – amúgy a korrektség és kiegyensúlyozottság nevében – leintette, ott állt, elképedt arcot vágott, hogy ő bizony most értetlen, vérig van sértve, nem fejezheti be a mondandóját. Aztán kapott egy elköszönő mondatra lehetőséget, de helyette belekezdett valami hatalmas monológba, amikor a levezető elnök végleg lekeverte. Ezek után szavaztunk.

A következő napirendi pont az alelnökök megválasztása volt. Riskó Géza ellenjelölt nélkül lett az első alelnök, míg Mravik Gusztáv Sz. Nagy Tamás visszalépése miatt szintén. Sz. Nagy már a szavazás előtt jelezte, ezzel az elnökséggel nem kíván együtt dolgozni, így róla inkább ne is szavazzanak. Alakul.

Néhány perc múlva a már megválasztott regionális alelnökök kértek szót, és egymás után jelentették ki, szintén visszalépnek, a posztjuk tehát betöltetlen maradt. A szövetség pénztárnokának jelöltje dettó. Az elnökség hat tagjára öt jelentkező volt, itt – bár szerintem matematikailag hibás logikával, de – sikerült négy tagot megválasztani, hogy következzék a totális bohózat.

Szöllői elnök úr kért szót, amit némi huzavona után meg is kapott. Bedobta, ha ennyi helyre nincs megválasztott tisztségviselő, akkor módosítsunk alapszabályt, napirendet, jelöljünk helyükre új jelölteket, szavazzunk róluk. Nagyjából ezekben a pillanatokban szabadult el a dolog. A levezető elnök az alapszabályra hivatkozott, a tisztaságot felügyelő jogászhölgy megerősítette, Szöllősi visszaült, de közben a közgyűlésen részt vevők dandárja elkezdte leadni szavazógépét. Kész, szétesés, innentől nem lehet folytatni.

A bizottsági elnököket és tagokról is elkezdték a szavazást. Az ellenőrző bizottság élére Horváth Imre került. Ám ezt követően a közgyűlést felfüggesztették, miután a tagság többsége elhagyta a MÚOSZ tanácstermét. – sportujsagirok.hu

Nekem nemes egyszerűséggel felfordult a gyomrom és kijöttem. Kint valami döbbenetes látvány fogadott: elképedt arcok mindenhol, valamint az emeleti állófogadásos ebédre sprintelő kollegák katyvasza.

Egy normális közgyűlést úgy szokás lezárni, hogy leszavazzuk, amit le kell, majd a frissen megválasztott elnök megtartja székfoglalóját. Gondolom Szöllősi György is megírta a sajátját, viszont elmondani már nem tudta, mert nem volt kinek. (Amúgy jogosan merül fel a kérdés, hogy a példátlan mértékű mozgósítás – 197-en, rekordszámúan voltunk a közgyűlésen – ellenére hova tűnt a határozatképes többség, hogy rendben befejezze az általa is támogatott új elnök érdekében a közgyűlést?)

Egészen csodálatos pillanatok voltak. Valahol szánalommal vegyes büszkeséggel tölt el, hogy ennek a közegnek a tagja lehetek.

Cserébe nem vagyok szemérmes, és kimondom: a tagság döntő többsége pusztán azért tag, mert a tagok kapnak kártyát, amivel lehet akkreditálni, és amivel ki lehet váltani a nemzetközi sportújságíróit, ami pedig különösen jól jön. Ezen kívül az egész gittegyletnek szinte semmi értelme, és ez nem feltétlen a leköszönő elnök bűne, hanem mert egyszerűen nincs rá szükség, senki nem érzi szükségét. Az új elnök ezzel szemben programot hirdetett, hogy ha már van ez a szervezet, akkor használjuk is valamire.

Mondom, vannak jó ötletei, de – és ettől nehéz elvonatkoztatni – van múltja is, ahogy van kontextusa is. Miközben, ahogy írom egy bekezdéssel korábban, a többségnek csak az a nyamvadék kártya kell, mert megkövetelik tőle. (Egy példa: a futballklubok licencéhez kell egy fő akkreditált sajtómunkás, aki vagy szakirányú felsőfokú végzettséggel bír, vagy pedig tagja az MSÚSZ-nak. Természetes, hogy a többség az utóbbit választja, bár egy felszólaló szerint az rossz gyakorlat, hogy a klubhonlapok íróit beengedik a szövetség tagjai közé.)

Itt tartunk. Lett egy saját NémethrezsibiztosKocsismáténk. A sportági szövetségek és a sportegyesületek után megjelent a politikumhoz közeliek tábora a mi kis civil szerveződésünk élén is. Biztos megvan a maga oka, hogy miért.

Cserébe itt ülök most a gép előtt, és egy hosszas, a Kispesttől teljesen távol álló posztot írok (vö.: blogger), miközben azon jár az agyam, mi legyen? Még jobban aktivizálódni az új rendszerben, próbálni átnyomni azt, amit amúgy szeretnék, vagy követendőnek tartanék, legyen bármekkora a szembeszél, vagy hagyni a picsába az egészet, és ha nagyon kell, akkor egy sajátot, mondjuk egy (sport)bloggerszövetséget alapítani, úgy küzdve az elismerésünkért?

Annyi egészen biztos, hogy kispestiként ab ovo nem vállalhatom a Szöllősivel való együttmenetelést, mert azzal nem is tudom elképzelni, hogy milyen szinten köpném szembe mind magam, mind az egész közösségünket.

Segítsetek: mit tegyek? Mert munka az kurva sok lennem még.

A közgyűlésen twittelgettem, azt itt találjátok. Fotó: facebook/msúsz

Forrás: Csakblog

Pénteken nem megyek Paksra, és remélem, hogy május elsején nyitva lesz a Guriga. Mert nézni azért kell.

Forrás: Csakblog

Jó, ha valaki ekkora álomgólt lő, akkor alapból nem indul rossz pozícióból az osztályozók előtt. Az viszont már furcsa, hogy megközelíteni sem tudta senki a 3,2-es átlagát (ötös skálán), kivéve a végig harcos, majd a meccset majdnem eldöntő gólpassz-szintű labdát kiosztó Nagy Geri (3,08).

Utóbbi játékosnál érdemes feljegyezni, hogy ugyan egy jó ideje iszonyat alázatos robotmelót végez a középpályánkon, mostanság kezdi végre a közönség kevésbé műértő része is felfedezni magának. Nagy Geri az egyik leghasznosabb spílerünk, aki az edzőváltások után rendre képes a padon találni magát, majd ahogy telnek a meccsek, úgy derül ki, bizony, helye van a kezdőben. Sőt, jelen helyzetünkben ki merem jelenteni: bérelt helye, mert olyan átlagot hozó, olyan kussban, a csapat érdekében melót felvállaló játékosunk nem sok van, mint ő. Régen ezt hívták zongoracipelőnek.

Tudjátok ki jut róla eszembe? Dárdai Pál, az ifjabb. Dettó ugyanezt játszották el vele Berlinben: edzők jöttek, edzők mentek, Paja pedig mindig a kispadról, és volt, hogy a lelátóról verekedte vissza magát a kezdőbe, majd lett pályafutása végén klubikon. Ilyen is van, nem lehet eléggé tisztelni.

Az összetettről viszont rég beszéltünk. Gyula például ötödször lett a meccs legjobbja, amivel a vonatkozó listán tartja második helyét:

• 7 – Kemenes /// 4., 6., 11., 12., 13., 16., 17.
• 5 – Gyula /// 1., 2., 3., 14., 25.
• 3 – Proszi /// 21., 22., 23.
• 2 – Hidi /// 7., 8.
• 1 – Kristi /// 5.
• 1 – Alcibiade /// 9.
• 1 – Gazdag /// 10.
• 1 – Baráth /// 15.
• 1 – Godoy /// 19.

* megjegyzés: a nevek után a behúzott fordulók száma olvasható /// a 18., 20. és 24. fordulók után nem volt oszályozókönyv, mivel nem volt tévéközvetítés sem, így a merítési bázis túl szűk lett volna

Aztán van nekünk egy pontversenyünk is, ahol a meccs legjobbja 10, a második 8, a harmadik 6, a negyedik 4, az ötödik 2, a hatodik pedig 1 pontot kap, aztán ezeket összeadjuk, és aki legtöbb, az valamilyen szinten a legjobb. Itt most így állunk:

• Kemenes – 120
• Youla – 79
• Vécsei – 75
• Ignja – 58
• Proszi – 55
• Hidi – 53
• Godoy – 46
• Baráth – 36
• Alcibiade – 33
• Ikenne-King 32
• Nagy Geri – 19
• Kristi – 15
• Gazdag – 14
• Holender – 10
• Botka, Meza, Traore – 8
• Kosnic – 5
• Portilla  – 4
• Fejes – 1

Aki a további adatokat szeretné böngészni ide kattintsék.

Forrás: Csakblog